_

Hosszú halogatás után tegnap végre rászántam azt a 4-5 órát az augusztusi amerikai utam megtervezésére és a repülőjegyek megvásárlására. Röhej, de ha nem Bécsből, hanem Belgrádból indulok, fele annyiba kerül az egész, szóval, miért ne. Odaúton átszállás Londonban, majd érkezés New Yorkba kora délután. Öt napom lesz arra, hogy legalább egy kicsit megismerjem ezt a várost. Utána megyek tovább San Franciscóba három napra, majd onnan Los Angelesbe szintén három napra, végül vissza New Yorkba, majd amszterdami átszállással újra Belgrád, onnan meg haza. Ha lesz időm valamikor, leírom a részletes útitervet is.

Megvannak a szállások is, New Yorkban Brooklyn lesz a főhadiszállás, San Franciscóban Haight-Ashbury, Los Angelesben pedig egyenesen Venice Beach, ott biztos rettenetesen szar lesz az óceán partján.

A fentiek összesen kb. 25 ezer kilométert jelentenek 13 nap alatt, húzós lesz, de már nagyon várom.

Múlt hétvégén Olaszországban jártam ismét. Az történt, hogy volt egy sürgős melónk, az elkészült dolgokat azonnal el kellett juttatni Figlione Valdarno nevű toszkán kisvárosba. Egy ismerőst sikerült megkérni a fuvarra, így vele tarthattam, a szállítás után pedig belefért egy kis Firenze és Velence is. Neki jól jött a nyelvtudásom, nekem pedig a potya külföldi út. Ugyan már voltam ezeken a helyeken, de nem bántam az ismétlést. Jókat ettünk, szép helyeken, finom italokkal, jó időben, és ezért még pénzt is kaptunk, szóval soha rosszabb hétvégi időtöltést. A katarzis akkor jött el, amikor Velencében, a kora délutáni napsütésben kiültünk a Canal Grande egyik éttermének teraszára és a hosszú utazástól lezsibbadtan, semmitől sem zavartatva megittunk egy pohár fehérbort, Charles Bronson-tekintettel belehunyorogva a végtelenbe.

Nagyjából kettő másodperc alatt szoktam leszűrni, hogy irtózatos nagy faszfejek, akik:

- huszonévesen az utcán vonulva pipázva bizonyítják, hogy mekkora konzervatív de azért hip arcok
- bármikor, bárkinek, bármilyen okból kifolyólag "Szia uram!-mal köszönnek
- képtelenek legfeljebb egy összetett mondatban elmondani, hogy mivel foglalkoznak
- 2015-ben bajszos mémeket terjesztenek (pólón viselve halmazati büntetést érdemel)
- borospoharat talpánál fogva tartva hosszú jeremiádákat adnak elő tanninokról, lecsengésről és egyéb faszságokról
- egy pillanatra is elgondolkodtak a biztosítási ügynöki tevékenységbe belevágásról
- Fedora-kalapot viselnek (Michael Jackson és Indiana Jones nevűek kivételével)
- indokolatlan helyeken viselnek sálat, kreatívnak gondolt módokon megkötve
- akár idegen emberek számára is perceken belül kényszeresen számolnak be rasztás hajuk történetéről, kezelési módjáról, vagy bármilyen egyéb tulajdonságáról
- vecsernyéjüket rendszeresen közszemlére teszik (kivétel, ha valami érdekeset esznek, azt még kibírom)
- wellness-hotelt kikapcsolódási formának tekintik 40 éves kor alatt
- részegen történelemről szóló eszmecserébe kezdenek egy nagyobb társaság középpontjában hangoskodva
- ilyen és hasonló, viccesen ironikusnak szánt listákat készítenek.

Senki se gondolja, hogy ez a történet arról szól, hogy mekkora Nostradamusba oltott jövendőmondó cigányasszony vagyok, aki Sherlock Holmes és Miss Marple szerelemgyerekeként furfangos logikával látja előre a bekövetkező eseményeket, majd azok megtörténte után felkiáltójelként emeli az ujját az égbe, hogy

ÉN MEGMONDTAM!

Mert általában ez nem így van, de most kivételesen nagyon bejött. Történt, hogy rendeltek tőlünk rengeteg sátortetőt, százas nagyságrendben, hónapokra ellátva minket munkával. Az alapanyagot biztosító hollandok azon nyomban le is cserélték az udvari beszállítójukat egy sokkal olcsóbbra, és már előre mámorban fetrengtek a szemük előtt felugró dollárjelek láttán, dzsááágeci akkora profit lesz itt, hogy még a macska is szivarozik majd, höhöhö, fillérekbe kerülő anyagból legyártjuk, utána már csak át kell villázni a lóvét néha, hogy ne rohadjon az alja.

Oda is baszták nekünk a két és fél tonna leszabott anyagot, hogy kezdjünk vele valamit. Kb. az ötödik percben láttam, hogy ez iszonyat fos minőség, már a gyártás alatt selejtté alakul, pusztán a mozgatástól, hiszen egy félbehajtástól olyan él lesz benne, ami aztán nem tűnik el, fehér csíkot hagy maga után. Ráadásul gyenge is, a fémkarika egy nagyobb rántástól kiszakad a picsába.

"Jóóóaz, csinájjátok!!" - jött az ukáz, azonnal átálltunk túlórára, felborítottam a gyártás teljes menetét, az összes dolgozó engem utált egy hétig, de megdupláztuk a tavalyi teljesítményünket (egyszer már gyártottuk ezt). Úgy a nyolcvanadik leszállított darab környékén, egy hónappal indulás után kerültek az első darabok a vevőkhöz akik természetesen a kicsomagolás után egy cigarettányi idővel már vörös fejjel hívták a hollandokat, hogy mi ez a retek, ezt ők ki nem fizetik, még nézni is fájdalmas. Azonnal rám lett telefonálva, hogy dobjunk el mindent, mert szar az anyag, hát tiszta rossz minőségű.

Itt vissza lehet görgetni az első bekezdéshez, és elolvasni még egyszer.

Egyébként bravúros módon az egész balhét ráverték a beszállítóra, szerencsétlenek visszafizették az anyag árát, valamint a holland és a magyar cég teljes gyártási költségét, sőt még valami kedvezményt is adtak egy jobb minőségű ponyvából, szóval nem gyengén rábasztak. Ezért mondjuk elismerés jár a hollandoknak, nem tudom hogy intézték el, de zseniális.

Szerdán végre megjött az elvileg most már remek és kipróbált anyag, amiről érkezése után nem sokkal megállapítottam, hogy - na jó nem fos, hanem mondjuk csak simán - szar. Nagyon sérülékeny, és hiába fedtük be a kurva apja faszát is mindennek a cégnél, így is kopik, sérül itt-ott, sokat kell javítani. Ez egyébként nem probléma, mert van hozzá felszerelés, megoldjuk, de ha a vevő megkapja és felhúzza egy faszerkezetre, már szét is baszta az egészet, az időjárás hatásairól nem is beszélve.

Mindenesetre lefotóztam, leírtam, kitárgyaltam velük aggályaimat, biztosítottak arról, hogy legyek nyugodt, minden csodálatos, hiszen csak úgy fröcsögni fog a della rövidesen, csak győzzük elég szélesre tárni az ajtót. Egyébként meg nekem mindegy, hogy a vevőnek dolgozunk-e vagy a szemetesnek, de ha azt mondták volna, hogy ássunk egy gödröt, és ha kész van temessük be, akkor előbb végzünk.

Csak ennyit szerettem volna mondani. Egyébként picsa beteg vagyok, két napja haldoklok, de ma rájöttem, hogy van itthon gyömbér, és az állítólag hatásos gyógymód népileg.

Tegnap beadtam a kérelmet beutazási engedélyhez az USA-ba. Magyar állampolgároknak már nem szükséges vízum, hanem csak ki kell tölteni egy online kérdőívet, befizetni 14 dollárzokat, és utána elbírálják, hogy mehetek-e, vagy nem. Illetve az engedély önmagában még nem elég, érkezéskor a repülőtéren dönti el a tiszt, hogy beléphetek-e az Egyesület Államok területére. Nem semmi szigorúság, de azt hiszem, hogy érthető.

Kicsit variáltam még az útitervet, jó lenne Los Angelest is érinteni, ehhez viszont a vonatozást repülésre kellene cserélni a teljes belföldi út során, mert egyrészt a két hét sem lenne elég, másrészt ha most veszek jegyeket, harmadannyiba kerül, mint a vonat. Igaz, hogy kevesebb lesz a látnivaló, viszont eljuthatok a Sunset Stripre, megnézhetem a helyet, ahonnét a Mötley Crüe indult, Lemmy kedvenc kocsmáját, legendás koncerthelyeket, Hollywoodot, stb. Valamit valamiért.

Ezt már vagy másfél hónapja megírtam, csak elfeledkeztem róla. Az eddigi részeket lusta vagyok belinkelni.

Arrabona Ételbár – Annyira szocialista hangulatú, hogy elképesztő, de nem a Márka-féle kifőzdei vonalon, hanem inkább a középosztálybeli-csinovnyik-elképzeli-az-éttermet verzióban. Az étel amúgy ehető.

Gastro Bistro – Hát, csupa negatív dolgot tudnék mondani, rejtély számomra, hogy élnek meg. Kezdésnek felvehetnének egy szakácsot, aki nem a félig nyers ételek helyett ehetőeket produkál.

Dongó – Remek hely, a romkocsma a Fecskéhez közel. A távolságon kívül semmi nem szól ellene, szívesen megyek vissza ide bármikor.

Márka étterem – Kádár János feltámadt és szellemével belengte Győr egyik szegletét. A kockásabroszok és a vizeskancsók menzás világa nem múlt el egészen még 2014-ben sem, aki netán párás szemű nosztalgiával gondolna ezen évekre, térjen be érte, és jutányos áron megkapja ezt az élményt. A menüsor, kiszolgálás, beltér, minden megmaradt 1982-ben.

Lapos – Egy érthetetlenül népszerű, ám rettenetesen szar hely, aminek egyetlen előnye, hogy még hajnalban is nyitva.

Thai büfé – Semmi különös, ugyanolyan, mint bárhol máshol, de ha éppen itt támad hatalmas éhséged, bátran enyhíts rajta.

Vendelin – Tűrhető kocsma a vasútállomás közelében, jól néz ki, csak kicsit szűkös. Szimpatikus módon be lehet vinni a bringát az előtérbe.

Bolero – Szörnyű nap volt az életemben, amikor be kellett tennem a lábam ebbe az étterembe, mert bár a kaja nem volt finom, a környezet elég nyomasztó.

Patio – Ez viszont tetszett, kezdve az éééérdekes festményektől a falon a kiszolgálás sebességén át a viszonylag széles választékig. Menjetek ide.

Popeye söröző – Véletlenül estünk be ide. A pult környékén nagyon kevés a hely, nem lehet normálisan rendelni, de bent a boxoknál egész jó, kb. mint a Vendelin.

Van egy ilyen régóta dédelgetett álmom, hogy el kéne menni Amerikába. Évek óta motoszkál a fejemben, de valahogy most látom elérkezettnek az időt. Tegnap leültem egy papírral, tollal az internet elé és nekiálltam kitalálni a részleteket, útitervet, költségvetést, logisztikát.

Kétségtelenül ez lesz az eddigi legnagyobb tervezést igénylő történet, néha már most is belezavarodtam. Próbáltam fix keretek közé szorítani a kint tartózkodást, hogy ehhez tudjam igazítani az országon belüli utazást, eddig a kiindulópont, hogy augusztus 8-án elmegyek New Yorkba, és legkésőbb augusztus 22-én hazajövök, ugyanonnan. Az óceánt átkelő járatok közül azok a legolcsóbbak, amik oda mennek, tehát kézenfekvő onnan indulni.

Semmiképpen nem szeretnék egy helyben maradni, egyelőre az a legszimpatikusabb terv, hogy keresztben átvonatozom Amerikát New Yorktól San Francisco-ig, majd visszajövök repülővel és irány haza. Roppant egyszerűnek hangzik, de nem az.

NY-ban nyilván el kell tölteni néhány napot, hogy legalább a legfontosabb helyeket érinteni tudjam, szóval 8-i indulással számolva mondjuk 12-e körül lenne reális továbbállni. Az Amtraknek vannak remek kontinens-átkelő útvonalai, innen csemegéztem én is. A legjobb lenne először a Hoosier State-tel elmenni Chicagóba (ez csak 9 óra és mindössze 100 dollár, tök megéri), majd egy kis nézegetés után 14-e körül továbbmenni a California Zephyr expresszel San Franciscóba. Ez egy 52 órás vonatút, panorámatetős, emeletes vagonokkal a Sziklás-hegységen, Sierra Nevadán, Coloradón keresztül Emeryville-be, ami Frisco külvárosa, ha jól értelmezem a dolgot. Ide muszáj hálókocsiba helyet foglalni, mert nincs olyan élő ember a földön, aki kibír 52 órát egy székben ülve.

San Francisco szintén óriási város a Csendes-óceán partján, elképesztő látnivalókkal a környéken, minimum 4-5 napot érdemes lenne rászánni, mielőtt visszamegyek New Yorkba repülővel, hogy hazautazzak. Az egyes városokban töltött idő programjával még nem foglalkoztam, először a pontos időbeosztásnak kell meglennie (meg ezeknek az árát sem ártana összespórolni).

A probléma pusztán az, hogy az Amtrak tök fasza egyéb útvonalakat is kínál, például elmehetnék Los Angelesbe is vonattal, de akár Floridába vagy Kanadába is, szóval még variálok. Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem megyek repülővel, ami harmadennyibe kerül és sokkal gyorsabb: szerintem a látnivalók és a panorámavonatos feeling simán megéri ezt az áldozatot.

Itt tartok most, a többi még képlékeny.

A dán kanyarban annak örültem leginkább, hogy kurva jól elvoltunk öcsémmel, pedig eleve ritkán látjuk egymást, alig vannak közös programjaink, ráadásul 12 év van közöttünk, teljesen más szakaszában járunk az életnek. Egyébként jól bírta a strapát, pedig húzós volt a műsor, rengeteg és kimerítő utazás busszal, metróval, vonattal, repülővel, autóval, gyalogszerrel.

Nem ért meglepetésként, hogy északi országokban megszokott módon rendkívül drága minden. Két emberre kellett költenem, így jóval mélyebben kellett zsebbe nyúlni. A tervezett költségvetés nagyjából bejött, de hazafele volt egy érdekes történet. Utolsó éjszakánkat nem Koppenhágában, hanem a billundi erdő közepén található Gregersminde panzióban töltöttük, hogy másnap időben elérjük a reggel hatos repülőt hazafelé. Tömegközlekedés híján taxival mentünk a reptérre, gondoltam a maradék 180 korona elég lesz az útra, odafelé 169 elég volt. Igen ám, de a sofőr benézett valami kanyart, és egy pillanatra úgy tűnt, csak kerülővel érünk oda. Egy pillanatra vizet facsartam a kapaszkodóból, ahogy a taxióra a 180 felé közeledett, mert csak kápéval lehetett fizetni, szóval bankkártya nem volt opció, de aztán valami huszárvágással odaért, és 176 korona lett a végeredmény. Öregedtem tíz évet, és a maradékot odaadtam neki borravalónak.

Egyébként Koppenhága elég szép. A hostel ahol aludtunk, Európa legnagyobbjaként hirdeti magát, és valóban, 17 emeletes monstrum a város közepén, de sajnos mi a másodikon kaptunk szobát, pedig megnéztem volna a kilátást fentről, főleg éjszaka. Sajnos a lift csak szobakártyával működőtt, szóval nem lehetett felosonni.

A városnézés leginkább szürreális pontja Christiania volt. Ez egy elvileg autonóm hippitanya, ahol 1971 óta élnek a város füvesei. Egyfajta anarchiában élnek, szabad államnak, társadalmi kísérletnek tartva az egészet. Ami nekem lejött a rövid séta alatt, hogy fröcsög a drog mindenhonnét, amint beléptünk, megláttam életem legnagyobb blantját, pedig láttam már néhány szép példányt, de ez konkrétan egy kályhacsővel vetekedett. Bent is mindenki kis műanyag zacskókkal szaladgált, rá lehetett könyökölni a füstre, meg hát elég beszakadt fejű emberek támolyogtak az utcákban.

Megfigyelésem alapján a dánok még szarni is biciklivel járnak, ezrével, csomókban állnak a szarabbnál szarabb bringák a városban. Teljesen random módon basszák le, ahová eszükbe jut, majd mennek a dolgukra, és ezt úgy értem, hogy még csak le sem támasztják, csak zutty. Azért minden harmadik le volt zárva valami nevetséges lakattal.

Rengeteg apró kis csatorna hálózza be Velence-szerűen a várost, ezeket viszonylag ritkán keresztezik hidak, néha hatalmas kerülőre kényszerítve az embert. Ugyanakkor ennek köszönhetően egy csomó olyan helyre eljutottunk, amit nem terveztünk be. A Norvégiában is megfigyelhető tipikus színes házak itt is nagy számban maradtak meg, főleg Nyhavn környékén. A kötelező látnivalók egy részét tisztelettudóan érintettük, de összességében nem ezek adták a fő élményt, az Andersennek emléket állító hableány-szobrot konkrétan kihagytuk.

Elmondanám, hogy a napsütés, és a plusz 5-6 fok mellett kurva nagy szél volt végig, odafelé akkorát baszódott a repülő leszálláskor, hogy azt hittem kettétörik. Az esőt megúsztuk, a szél meg egy idő után fel sem tűnt, a dánoknak meg végképp nem, simán tekerték a cangát a hurrikánnal szembe, hegymenetben. Egyébként jó arcnak tűntek, segítőkészek, perfekt angoltudással, széles vigyorral. Valószínűleg ez nem jelenti azt, hogy mindenkit örök barátnak fogadnak, de legalább nem olyan savanyú arcok, mint némelyik finn.

A minőségi kaja elképesztően drága, viszont a sör elfogadható, 20-30 korona között mozog a boltban, ezzel szemben Norvégiában az alkoholmentes volt 45 korona, a többi 60-nál kezdődött. Ha viszont valaki étteremben akar enni, akkor jobb ha kinyitja a pénztárcáját, simán ott lehetne hagyni egy négy számjegyű összeget, és még csak nem is kell Michelin-csillagos helyekre gondolni.

Összességében csak ajánlani tudom. Aki szeretne elmenni Norvégiába, de nincs rá pénze, az kezdje itt, ugyan nincs annyi lenyűgöző természeti látványosság, de a fílingben van átfedés. Ugyanakkor ha valaki tényleg egy egész éven át spórol arra, hogy északra utazzon, az ne ide menjen, Finnországban és Svédországban sokkal jobban jön ki pénzügyileg.

Ja, megfogadtam, hogy most kicsit kéne ülni a seggemen, és nem menni külföldre legalább nyárig, de vannak kétségeim afelől, hogy ezt be tudom-e tartani.

Az utóbbi időben elég jó érzékkel sikerült a két végén égetni a gyertyát, középen meg harapni. Rengeteg a munka, ami egyébként jó dolog, viszont a szabadidőmet is mérnöki pontossággal táblázom be teljes egészében.

Holnap este végzek a munkahelyemen, hazajövök, összepakolok a dániai utazásra. Ja, egyébként úgy tudtam összerakni a menetrendet, hogy utolsó éjszaka elég kevés alvás lesz, mert valami hajnali géppel jövünk vissza Budapestre, valószínűleg fos fáradt leszek mire Győrbe érek, de nem baj, mert kb. ugyanakkor megjön a főnököm Hollandiából, akivel valószínűleg el kell menni éjszakába nyúlóan sörözni, hogy aztán másnap hajnalban menjünk be a céghez észt osztani, és kezdődhet a következő brutális munkahét.

Ezeket egyébként nem panaszként mondom, csak néha kicsit úgy érzem, hogy a tempóból kifolyólag életbe lép nálam a Pató Pál-effektus a lakással kapcsolatban, hogy jajj kurvára ráérek porszívózni még, meg minek mosogatni, amikor a nyolc kanálból még csak hat használt, meg eleve kit érdekel a pókháló a sarokban, amikor még aludni is alig járok haza.

Elképesztően primitív sötétség uralkodik a fejekben a vasárnapi zárva tartással kapcsolatban. Tegnap eléggé kibaszta a biztosítékot nálam egy komment, amit egy távoli ismerősöm bejegyzése alatt láttam. Először azt hittem, hogy a nagypapa kapott egy laptopot karácsonyra, és most összefossa az internetet a hatvanas évekből itt marad véleményével, de nem, mert egy harmincas éveinek elején járó ember kezdett bele abba a mantrába, hogy bezzeg régen (!) még bezárt minden szombaton, és milyen kurva jó is volt, hogy vasárnap még a fű sem nő, csak mindenki kiáll a pusztába, belehunyorog a délibábba, és látá Isten, hogy ez jó.

Az a bajom az egész jelenséggel amúgy, hogy én úgy képzelem el az állampolgári létet, mint az a pár száz millió ember, aki nálunk szerencsésebb helyre született: élek, dolgozok, befizetem az adót, és cserébe csak egyet kérek, hogy ne baszogassanak engem hülyeségekkel. Hogy hol vehetek cigit. Hogy melyik nap mehetek a boltba. Hát ki a faszt érdekel, hogy vasárnap dolgoznia kell valakinek? Mert engem nem. Magamból indulok ki, engem hidegen hagy, milyen napot mutat a naptár, ha pénzt kapok érte, akkor dolgozni fogok szombaton, vasárnap, nappal, éjszaka, állami ünnepen, és van az a pénz, amiért a karácsonyt is végigtolnám szükség esetén.

Az online rendelésre való rárepülést meg tudtam volna jósolni, és őszintén megmondom, így még tetszett is volna a dolog, egyébként is sokat kell még fejlődni ezen a téren idehaza, egy másodpercig azt hittem, hogy talán ez majd jobb lesz így, oké hogy zárva a Spar, de házhoz rendelem amit kell, és nem kell a pénztárak előtt tüfekedni harcias nyugdíjasokkal. Erre jött a válasz fentről, hogy ja azt is betiltjuk. Ne rendeljél. Ne internetezzél vasárnap bazmeg, az Úr napján, hanem takarodó a templomba. Vagy a családhoz. Szerencsére drogot, hűtőszekrényt, műfaszt, könyvet, guminőt lehet rendelni vasárnap is, de úgy néz ki, hogy élelmiszert majd nem.

És akkor van egy rakás ember, aki erről papol, hogy nagyon helyes, majd az állam megmondja, hogy ki mit csináljon. Ezeknek az embereknek üzenem, hogy vissza lehet takarodni Kádár János ánuszába, mert normális demokráciában nem így működik, hogy állambácsi jobban tudja, mi kell neked. Értem én, hogy valaki annyira gyenge elméjű, hogy szüksége van erre, de kérném ezen egyedeket, hogy gondoljanak azon százezrekre (milliókra?), akik kurvára nem ezen a véleményen vannak. Ahogy elnéztem az elemzéseken, többen fognak szarul járni ezzel a bezárással, mint ahányan megnyugodva csípőre teszik a kezüket, hogy nnna a kormány megmondta, nem lesz itten plázázás vasárnap, büdös kölkei. Az a probléma, hogy ezzel a nagy családvédelemmel munkahelyek ezrei fognak megszűnni, gondolom meg be lesz söpörve a szőnyeg alá.

Tegnap megvolt a Cube-próbakör: a százötven kilométeres szél miatt csak a közelben mentem egy kört, ami viszont azzal járt, hogy elég fos bicikliúton tekertem. 1080p-ben szép a videó a beremegés ellenére is, 720p-nél elfogadható, rosszabb minőségben nem érdemes nézni.
Abszolút laikusként álltam neki a videovágásnak, nulla alapismerettel, először az is gondot okozott, hogy töröljem a hangot valamelyik sávról. Rácsodálkoztam a hosszú feldolgozási időkre is, amíg egy-egy bonyolultabb kérést teljesít a program, de ez nyilván amiatt is van, mert szerencsétlen laptopomat nem erre tervezték.
A remegés eltüntetésével még lesz dolgom bőven: a Magix Movie Edit Pro-ban van ilyen opció, de próbaként egy hét másodperces videorészlettel húsz percet baszakodtam, így ez annyira nem opció. Felfedeztem, hogy a Youtube-nak van egy ilyen beépített funkciója, amivel még majd kísérletezni fogok. Ezen kívül néztem, hogy van Magix Fastcut nevű program is, ami kimondottan akciókamerákhoz való, elvégzi a mocskos melót a szerencsétlen helyett, aki szeretne néhány bringás videót készíteni magának. Igen ám, de ez nem illegalizálható le az internetről, meg kell vásárolni kemény ötven dollárzokért, amire egyelőre nem vagyok hajlandó, csak ha biztos vagyok benne, hogy ki tudom használni rendesen.
Amivel még érzem, hogy sokat fogok szívni, az a vágások és a zene összehangolása. Sejtelmem sincs, hogy a tapasztalt videósok hogy képesek esetenként több óra nyersanyagból megtalálni a tökéletes jeleneteket, és passzítani a ritmushoz, de rá fogok jönni. A Fastcut mondjuk ezt tudja automatikusan, de attól tartok, hogy az kicsit olyan lehet, mint citrompótlóval inni a teát.

Itt tartok most, örülök, hogy sikerült egy újabb szabadidő-zabáló hobbit a nyakamba venni, majd alszok ha már nyugdíjba mentem.

Nem szokásom fogadkozni szilveszterkor, de azt azért megígértem magamnak, hogy megtanulok alapszinten videót vágni, és megpróbálok valami alap photoshopos tudásra is szert tenni. Természetesen eszem ágában sincs komolyan elmélyedni ezekben, csak a saját szakállamra kontárkodnék egy kicsit.

A szilveszteri buli Csákváron volt, kurva jól éreztem magam, megismertem új embereket, illetve régieket új oldalukról is. Elvittem a Cube-ot, lőttem is pár videót, első projektként megpróbálok összevágni valami félperces cuccot belőle, jó pörgőset, fasza zenével - meglátjuk, sikerül-e. Ja, és Eszti meghozta a bringás foglalatot is, szóval holnap végre az úton is kipróbálhatom a kockakamerát.

Visszatérve az év végére: az utolsó napokban sikerült még egy nagyot taszajtani a partyszekéren, 29-én végre eljutottam Fish!-koncertre, amit már egy éve terveztem. Óriási királyság volt amit műveltek. Hogy kiragadjak egy epizódot az őrülethalmazból: konkrétan wall of deathet nyomattak a közönséggel.

Hát így nem akarom, hogy nagyon elöntsön mindent a pilledt szentimentálé, de úgy érzem, hogy elég jó év volt az idei. Legalábbis most is azt tudom mondani decemberben, hogy előrébb vagyok az életben, mint tavaly ilyenkor, és nem csak életkorra gondolok.

Akartam ide egy második bekezdést is írni, aminek ötször futottam neki, de mindegyik hülyén és fellengzősen hangzott. Egyszemélyes szerkesztőségünk nevében köszönjük, hogy idén is a "Born to lose, live to win" életmódmagazint olvasták, 2015-ben tovább szolgáltatjuk a prémium kontentet! Paksi Endre halhatatlan szavaival búcsúzva az évtől:

"Onortomé! Imékhamé!
Namétameg! Minnnamertamé!
Miértameg! Innovákoljál!
Imműtomeg, hoppá!
Innovált kutyák!"

Idén a hagyományostól eltérően nem mondanám el, hogy pontosan hárommilliárd lemezt hallgattam meg, ebből kiváló volt ennyi, rettenetes meg annyi, hanem szimplán ajánlok tizenöt olyan idei kiadványt, amit akár évek múlva is szívesen veszek elő, és erre bátran biztatok minden olvasót.

Alcest – Shelter

Ez a francia, cipőbámulóan szomorkodós projekt már januárban bedobta az év egyik legjobb lemezét. Érdekes, hogy lemezről lemezre egyre inkább elfordulnak az ambientes témáktól, és tökéletesítik ezeket a keserédes kompozíciókat. Egyben érdemes igazán meghallgatni, de kezdetnek ajánlom ezeket:
Away
L’Eveil Des Muses
Deliverance

Amplifier – Mystoria

Néhol pszichedelikus/space vonalon mozgó alternatív rockzenekar Manchesterből, sajnos Magyarországon nem túl ismertek. A lényeg, hogy Sel Balamir egy zseni. Ez amúgy akkora trúság, hogy konkrétan egy dalt sem találtam a lemezről youtubeon, itt egy link, ahol egy darab szám meghallgatható, egyébként meg kénytelenek vagytok elhinni nekem, hogy a többi szám simán jobb.

The Black Keys - Turn Blue

Idén kattantam rá az amerikai garázsrock duóra teljesen, eddig csak a nyilvánvaló slágereik voltak meg. Egyébként ebben is van itt egy kis pszichedelik vonal (It’s Up to You Now), sőt még majdnem tökéletes 80’s diszkóritmusú sláger is, elképesztően fülbemászó szintitémával (Fever).

Civilian Sol - When Tomorrow Comes

Teljesen véletlenül akadtam rá erre a névtelen, új-zélandi, egyszemélyes projektre a Gravitas Records bandcamp-oldalán keresztül. Az elektronikus zenékkel foglalkozó kiadó állítása szerint ez electro soul és glitch hop, amikről fogalmam sincs, hogy mit takar. Amolyan autózós zene.
On the Wall
Dreamers and Schemers

Crobot - Something Supernatural

Egy hónapja sincs, hogy felfedeztem magamnak ezt a ’70-es évek hard rockján nevelkedett fiatal brigádot, de máris a kedvenceimmé lettek. Nagyon hegyomlás dalokat képesek írni, zseniális dallamokkal. Lehet, hogy tényleg amerikainak kell születni ahhoz, hogy ilyen zsigeri szinten legyenek képesek ontani magukból a dögöt. Hát hogy lehet már ilyen refrént összehozni, mint a Cloud Spillerben? Vagy a Wizards verzéje?

Goat – Commune

A svéd Kecske nem túl régi motoros, a Commune mindössze a harmadik kiadványuk. Világzenét kevernek pszichedelikus rockkal, hipnotizáló énekkel kísérve. Hosszú utazásokra, nehezen induló vasárnap reggelekre tökéletes.
Gathering of Ancient Tribes
Hide From the Sun

Gustave Tiger - At the Idyll's End
Rutinos magyar zenészekből álló csapat, már a tavalyi Mitanni Mares lemez is bejött, hát még ez. Megírták 2014 egyik legjobb dalát (Clitoris Crucifix), elkészítették hozzá a legütősebb klippet, mindezt 40 másodpercben. Pszichedelikus női ének, valami furcsa art rock ötvözet, mintha a Sonic Youth mai verziója lenne. Bandcampről vihető az egész, ingyen.
Gourgandine Simaitha
Covet to Die

John Garcia - John Garcia

A legtöbben a Kyuss-ból ismerhetik ezt a nevet, minden stonerbandák egyik legnagyobbja voltak ők, Garcia pedig azóta számtalan jobbnál jobb projekthez adta a nevét: Slo Burn, Unida, Hermano, legutóbb pedig régi Kyuss-tagokkal együtt hozta össze a Vista Chino nevű zenekart. Idén mégis szólólemezzel jelentkezett, ami akár egyenesági folytatása lehetne a ’Chino debütjének. Semmivel össze nem téveszthető hang, komótos stoner hömpölygés.
My Mind
5000 Miles

Kandle - In Flames

Kandle Osborne egy mindössze 24 éves kanadai énekes/dalszerző. Az újságírók szerint indie/folk rock és pop noir amit játszik, én nem értek a skatulyázáshoz, viszont nagyon egyedi, néhol igazán borzongató hangzásvilágot hozott össze első lemezén.
Demon
Not Up to Me

Lamb - Backspace Unwind

Downtempo triphop, van még kérdés? Nagyon jó relaxálós zene, brutális munkanapok után, utazás közben, stb. Nyilván nem egy világmegváltás, de nem is ez a célja.
As Satellites Go By
Backspace Unwind

The Legendary Tigerman – True

Ez egy portugál faszi one man showja, de nem tudnám megfogalmazni milyen muzsika is pontosan, van benne minden a garázsrocktól a blueson át a rockabillyig. Az biztos, hogy a Wild Beastnél kevés jobb dalt hallottam idén, van benne valami brutális, lappangó feszültség.

The Oath - The Oath

Abszolút rejtélyes formáció ez dekoratív csajokat tartalmazó heavy/doom csapat a számomra: feltűntek a semmiből, megjelentetnek egy baromi erős kiadványt, majd azzal a lendülettel feloszlanak mindenféle magyarázat nélkül. Okkult szövegek, sabbathszerű riffek. Nagy bánatomra a youtubeon semmi nincs tőlük szinte, a bandcampen viszont meghallgatható az All Must Die, ami messze nem a legjobb a lemezről, mást viszont nem tudok linkelni.

Orange Goblin - Back From the Abyss

Leszögezném, hogy a 2012-es Red Tide Rising elképesztően jó volt, és ugyan a Back From the Abyss nem üti meg ugyanazt a szintet, azért így is vastagon az idei legjobbak között van. Anglia egyik vezető stoner-exportcikke olyan nótákkal kényezteti füleinket, mint a Heavy Lies the Crown, Mythical Knives és a Shadow Over Innsmouth. Magyarországi koncertet akarok azonnal!

Ørdøg - Tíz fekete dal

Az Ørdøg az a Superbutt, amit nem úgy hívnak. Na jó, nem egészen, de van átfedés a nemrég elbúcsúzott csapat, és ez között. A cím nagyjából jól elmondja, mi hallható itt. Külön kiemelném a dalszövegeket, Vörös András nagyon kitett magáért, ez volt az első dolog, ami megfogott a csapatban, ennyire jól megírt, irodalmi utalásokkal tűzdelt dalokat kevesen írnak. Sajnos létező jelenség, hogy egy halom magyar rockzenekarnál a szöveg csak szükséges rossz, kínrímek és értelmetlen mondatok sorozata, de nem az Ørdøgnél, itt még néha a zenét is túlragyogja.
Hajnali állat
Melankólia
Mind (Ha nekem játszol)

Wovenhand - Refractory Obdurate

Azt írják az internetek, hogy alternatív country, de szerintem ez hülyeség. Elég sötét, nyomasztó, súlyos hangulatú folknak mondanám inkább, bár ezzel is csak a felszínt kapargatom, ezt egyszerűen meg kell hallgatni.
King David
Salome

Ennyi volt az idei lemezajánló, hallgassatok jövőre is kurva sok zenét!

alakulnak a dolgok. a polaroid cube már elhagyta amerikát, a hozzá való bicycle mount már esztinél van, rövidesen nálam lesz mindkettő. tegnap meghoztam a babzsákfotelt is, kurva jól néz ki, színben megy a parkettához-bőrfotelhez-szekrényhez is.

nézegettem, mennyire lenne megvalósítható egy Észtország-Lettország-Litvánia kanyar március környékén. az Air Baltic megy Rigába, ha szerencsés az ember, akkor már 60 euroért is, onnan pedig vonattal be lehetne járni a három országot, szerintem egy bő hét alatt simán. ha jól tudom, az árak nincsenek elszállva, szóval viszonylag olcsó a kaja-szállás-vonatjegy trió. a probléma csak az, hogy nyárra kéne spórolnom, hogy összejöjjön az amerikai út, viszont nem tudom, hogy kibírom-e fél éven keresztül utazás nélkül (nem valószínű).

megszívatott az internet tegnap este.

említettem, hogy veszek egy Polaroid Cube kamerát, amazonon száz dollár, nagyszerű. csak azt felejtettem el, hogy onnan még mindig nem szállítanak Magyarországra. semmi gond, amazon.co.uk, ott is lehet kapni, igaz hogy valamivel többért. igen ám, de az a valamivel több majdnem 50% volt, és hát azért az túlzás lenne. végül megnéztem ebayen, és onnan rendeltem meg. ami a röhej, hogy Amerikából még vámmal, stb-vel együtt is olcsóbb, mintha megkérném valamelyik Angliában tartózkodó ismerősömet, hogy vegye meg ott, és hozza haza. szóval másfél héten belül jön a kiskocka.
igen ám, de kell hozzá bicycle mount is. angolok természetesen azt sem küldik, mert csak, ebayen nem volt megfelelő, viszont ezt megéri Angliából hozatni, szóval megkértem Esztit, aki tegnap ment oda, hogy hozzon már egyet, legyen oly' kedves.

a fentiekre elbasztam kb. két órát. a következő kettőt a dán vasutakkal baszakodtam, akik alig akartak nekem jegyet adni az interneteken keresztül, beírom hogy retúrjegy Vejléből Koppenhágába, hááát odafelé ad, de visszafelé nem lehet venni. wtf, mondom, miért nem, beírom, hogy single jegy Koppenhága-Vejle, úgy meg adna a rohadék, csak retúrt nem. mindegy, némi anyázás után meglett, viszont a Billund - Vejle buszjegyet nem sikerült megvennem a neten, ismeretlen okok miatt, azt írta ki, hogy nem adok bátyám, menjél gyalog, szóval ma munkaidőben felhívom őket, és megkérdezem, hogy szolgál az édesanyjuk egészsége.

ja, írtam Sungnak, aki tavaly nyáron (vagy azelőtt?) volt couchsurfinges vendégem. ő a koreai lány, aki Belgiumban nőtt fel, és most Koppenhágában él. említettem, hogy mennék, és akár össze is futhatnánk, ajánlhatna egy-két helyet, stb. vissza is írt, hogy nagyon szívesen, tiszta királyság.

meg voltam győződve róla, hogy ez egy szar nap lesz, amikor reggel mosogatás közben a sajtreszelő tisztításakor véletlenül lereszeltem a fél szivacsot. mégsem lett az.

hétvégén voltunk esztivel a paraparkban végre. kb 5 perc kellett volna a kijutáshoz, de az utolsó rejtvényt nem sikerült megoldanunk, részben azért, mert előtte egy ponton eltököltük az időt, másrészt a megtalált segítség kicsit kopott volt, nem igazán ismertük fel, mi is az, szóval letelt a hatvan perc, és megettek a szellemek, vagy mi. egyébként marha jó volt, én már másnap vissza akartam menni egy másik pályára, de tele voltak.

szintén az ő biztatására benevezek a Fjällräven Polarra, mert szeretnék jövő áprilisban 300 kilométert kutyaszánozni a sarkkörön túl, a norvég permafroszt kellős közepén. hétvégén forgatjuk a kisfilmet, aztán majd meglátjuk, összejön-e.

beindult a fészekrakó ösztönöm, december elején érkezik az első babzsákfotel a chillout-sarkomba, 450 literes, színben megy mindenhez, szép nagy hombár hömböleg lesz, és ha jól viselkedik, januárban lesz tesója is.

kinéztem ezt a nagyszerű Polaroid Cube kockakamerát, ami egy ügyes kis szerkezet, bicikli kormányára szerelve faszán lehet videózni menet közben. arra gondoltam, hogy jövő nyáron ezzel fogom megörökíteni ridejaim érdekesebb részét, hogy abból majd pár perces összefoglalókat vágjak össze magamnak borongós őszi estéken. ja, és kitűztem célnak a 2000 kilométer bringázást június 1. és augusztus 31. közé, de ha csak 1000 jön össze, akkor is elégedett leszek.

majdnem írtam egy posztot arról, hogy szerintem aki rendszeresen két mondatnál hosszabban fejti ki saját, butácska véleményét facebookon, az hasonlatossá válik azon öregasszonyokhoz, akik magukban motyognak a buszon. aztán rájöttem, hogy ez akár a bloggerekre is igaz lehet.

tegnap volt az első alkalom, hogy megittam egy egész üveggel az általunk készített sörből. valamilyen oknál fogva túlnyomás van a palackban, szóval a kinyitása nem egyszerű, de cserébe egészen kellemes íze van. nem állítom, hogy felveszi a versenyt a jó kézműves sörökkel, de elsőre tűrhető. ittam már sokkal-sokkal szarabb söröket, mint a Sonny Művek által kotyvasztott Mocskos Rock 'n' Roll, de az is tény, hogy a következőnek ennél jobban kell sikerülnie. mindenesetre egy tételt kihúztam a bakancslistáról, és minden embernek javaslom, hogy egyszer az életben főzze meg a saját sörét.

Nem igazán van időm blogolni, a lényeg, hogy voltam Motörheaden Londonban és király volt. Erre az évre kb. ennyi az utazgatás, volt Finnország, Norvégia, Spanyolország, Hollandia, Csehország, Anglia, továbbá koncertek Németországban és Ausztriában. Folyt. köv. január végén Dániában.

Elkezdtem átrendezni a lakást szép lassan, a szekrénysor egyharmadát áttoltam a szoba túlsó felébe, nyilván nem pakoltam ki belőle, és jól ki is basztam magammal, mert egy kicsit meghúzódott a hátam. De a lényeg, hogy megtörtént, már leadtam a rendelést babzsákfotelre, egy ismerősöm a bolti ár feléért megcsinálja olyanra, amilyenre szeretném. Veszek kettőt, meg valami alacsony lábú asztalt és kész a chill out zóna.

Mielőtt holnap elindulok Londonba, hogy újra megnézzem a Motörheadet, gondoltam elmesélem eddigi találkozásaimat a zenekarral.

2009-ben láttam először a csapatot Brnóban, Csehországban egy ovális velodromban léptek fel tíz másik zenekar társaságában. Az összes előbanda a legszörnyűbb, áporodott csehszlovák heavy metalt tolta, talán az Arakain volt az egyetlen kivétel, az nagyjából hallgathatónak bizonyult. Odafelé a vonaton összehaverkodtam egy sráccal, vele ittuk végig Brno kocsmáit a buli előtt. Szerencsére színpad elé szóló jegyem volt, így néhány méterről nézhettem végig, ahogy Lemmyék erőtől duzzadóan szántanak végig bő egyórás műsorukon. Ekkor még nem voltak egészségügyi problémái az öregnek, ugyanolyan lendülettel darálták a dalokat, mint húsz-harminc évvel korábban.

2010-ben a Hegyalján játszottak, már délelőtt elindultunk két cimborámmal. Budapest előtt már mindenki be volt rúgva és szívva, beleértve a nyugdíjas házaspárt, akik szintén a fülkénkben utaztak. Akkor még lehetett dohányozni a vonaton, tehát nem mentünk el a klotyóig a spanglival, hanem nemes egyszerűséggel lehúztuk az ablakot, aztán hajrá. Mire Tokajba érkeztünk, mindenki úgy nézett ki, mint a raklap, de ennek ellenére mágikus módon magunkhoz tértünk az esti bulira. Őszintén szólva a többi zenekart magasról leszartam, ráadásul valami ökör a Kispált rakta be a Motörhead előzenekarának, de ez arra tökéletes volt, hogy beverekedjem magam az első sorba, majd a főzenekart ott tomboljam végig. Közben sikerült valami csajjal is összegabalyodni, akit sajnálatos módon szem elől tévesztettem buli után.

2011-ben szintén a cseheknél, a Brutal Assault fesztiválon futottam beléjük. Sajnos ezúttal nem sikerült az élbolyból nézni a bulit, és kevesebbet is tomboltam, mint az előző két alkalommal. A koncert remek volt, bár itt már feltűnt, hogy mintha nem lennének a topon a srácok, bár lehet, hogy csak a sokadik koncertet tolták zsinórban éppen akkor. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor azt mondom, hogy a Motörhead félgőzzel játszott, az egy halandókból álló zenekarnál százötven százalékot jelent kb. tehát így tessék értékelni a dolgot.

Sajnos az elmúlt három évben nem láttam őket, Lemmy kórházba került, haldokolt kicsit, és nem is gondoltam volna, hogy újra láthatom élőben. Még mindig vannak kétségeim, hiszen csak holnapután lesz a buli, még addig bármi megtörténhet, de remélem még egyszer, utoljára megnézhetem, hogy készül a rocknroll.

Most van az, hogy el kéne kezdeni Európán kívül is körülnézni, bár még vannak üres foltok itt is. Sőt, ezen nincs is jelölve minden ország, ahol jártam, pl. Ukrajna és Szerbia, továbbá Németországban és Romániában is rengeteg hely megvolt már, amit a Facebook-térkép nem mutat.
2015. januárban Dánia következik, a jegyek már megvannak (Izland jegelve egy kicsit, érted, jegelve, Sastaps). Nagyon szeretném jövőre végigjárni a balti államokat is, lehetőleg egyszerre, de az elsődleges cél Amerika, mindenképpen legalább két hétre a nyáron. Hát, kíváncsi leszek, mi jön össze.

rövid és érdektelen információk:
- beérett a tavalyi Monster Magnet-lemez, pedig először nem tetszett, de most már nagyon
- ma ismét eszembe jutott egy pillanatra, hogy 10 hónapja lejárt a személyim, de különösebben nem zavar
- fogok írni egy hosszabb bejegyzést az általam olvasott rockzenei biográfiáknál
- ja, a fentihez írtam egy gyors listát, 30 könyv van rajta, de szerintem így is kimaradt pár
- tegnapelőtt a szomszéd több órán keresztül énekelte bebaszva, hogy horthymiklóskatóónájavaaagyóóóók
- éjjel, buli után 10 percig próbáltam kiszedni a kontaktlencsét abból a szememből, amiből egyszer már kiszedtem
- sajnos nagyon kevés ismerősöm van, akivel kölcsönös sértegetés-, szóvicc- és iróniaalapú kapcsolatot tartok fenn
- sokkal több embertől kérdezem meg, hogy mi újság, mint amennyire ténylegesen kíváncsi vagyok

nagyon durva álmom volt tegnap éjszaka, egész nap a hatása alatt állok, simán írhatna belőle regényt valaki, akinek van hozzá tehetsége, de inkább nem kezdek bele a boncolgatásába, még a végén valaki túlságosan is a fejembe látna, azt pedig nem szeretném. a

inkább elmesélem, hogy felfedeztem az Okkervil River zenekart, ezen a számon keresztül, kurvára tetszik, pedig sötét témát boncolgat.

simán van olyan, hogy elkezdek hallgatni egy lemezt, háttérzeneként, majd leragadok egy dalnál, és akkor már tudom, hogy aznap csak azt fogom hallgatni, kábé ötvenszer, sőt még lehet hogy másnap és harmadnap is, míg végül megcsömörlök tőle, és hónapokig eszembe sem jut. ez már sokszor megtörtént velem, néha teljesen meglepő nótáknál is, most nem linkelnék be egyet sem, múltkor már írtam a ciki dalokról eleget.

tegnap este óta az Ulver: Today van soron. csak véletlenül nyomtam pont a Childhood's End feldolgozáslemezre, idén szerintem még nem is hallgattam, talán csak egyszer, és most teljesen leragadtam ennél az 1967-es Jefferson Airplane szerzeménynél, ami egyébként ilyen keserédes szerelmi vallomás, de Garmnak sikerült bele valami fájdalmas nyomorúságot is vinnie, amitől még az eredetinél is ütősebb.