Másnap reggel kihasználtuk a hotel lehetőségeit és fejedelmi reggelivel indítottunk, majd elindultunk felkutatni Trondheim további látnivalóit. Már előző nap feltűnt, hogy a városban rengeteg elhagyott biciklit látni, látszólag hetek óta érintetlenül lelakatolva ide-oda, ráadásul nem is olcsó jószágokat, hanem esetenként többszázezres vasakat. Ennek az okára azóta sem jöttünk rá.
A város szélére tartottunk először, a Sverresborg nevezetű skanzen felé. Mint megtudtuk, ez a korábban Trondheim helyén álló ősi város egyik központja volt, 1182-ből származó erőddel, és néhány további korabeli épülettel. A későbbi századok során aztán egyfajta emlékhely lett, a város terjeszkedésével néhány tipikus faházat áttelepítettek ide és múzeumokat alakítottak ki bennük.
Láttunk néhány kimondottan érdekes dolgot, viszont mivel május vége még erősen off-season, így egy rakás épület még nem volt látogatható, köztük a 12. századi Haltalden fatemplom, ami a bergeni Fantofttal ellentétben nem lett felgyújtva. Az oldalán lévő repedéseken próbáltunk befotózni, hátha meglátunk valamit belőle, de persze nyilván nem sikerült. Be kellett érnünk a többi tipikus norvég faházzal és eredeti berendezésükkel, igazából 50 koronát még pont megér Sverresborg, de a Haltalden azért fájó pont maradt. A skanzen közepén található erőd romjairól pedig tökéletesen látható volt Munkholmen szigete, ahol régebben valami szerzetesek éltek, meg általános kivégzőhely volt szar arcoknak.
Innen csak cél nélkül csapódtunk, megnéztük a világ első biciklis felvonóját. Trondheim egyébként is a bringások városa, a város egyik hídján egy számláló méri az ott áthaladó bringások mennyiségét, egyik éjfél előtt bőven ezer fölött volt. A felvonó pedig az egyik legmeredekebb utcán visz fel, jobb lábbal kell megtámaszkodni egy vasdarabon, ami gyakorlatilag feltolja a júzert.
Később az 1600-as években épült Kristiansten-erődhöz mentünk, ami szerencsére még késő este is látogatható volt, a falakról egész jó kilátást nyújtott. Az estét pedig ismét a Lade-félszigeten töltöttük, ezúttal kicsit jobban felszerelkezve az éjszakai szél ellen.
Másnap reggel a hév-szerű villamossal elmentünk egy Bymarka nevű területre kirándulni. Szerencsére időben bekapcsoltam a trackert, ugyanis aznap egy laza 22 kilométert toltunk le hegyre fel, hegyről le, egész nap. Nem hangzik soknak, de olyan terepen tettük meg mindezt, hogy az valami hihetetlen.
Először is megdöbbentően szép, mondanom sem kell. Másodszor kurvára mocsaras volt időnként, annyira, hogy még a térképen is fel volt tüntetve a mocsár. A turistajelzések persze a mocsáron át vezettek, sőt volt hogy a mocsár közepén volt az elágazás konkrétan. Egy idő után elhagytuk a kijelölt utat, és csak mentünk a fejünk után, nem gondolva semmire, szinte tök csendben élvezkedve a tájon. Néha megálltunk lőni egy panorámafotót, vagy szólni a másiknak, hogy bazmeg miezmá, háhogy lehet ilyen szép valami.
Érintettünk hat vagy hét tavat, néhol kiszáradt vízesések medrében kapaszkodtunk, illetve mohaszőnyegen ebédeltünk. A nap csúcspontja a 700 méter körüli Grakallen megmászása volt, ami a legnagyobb magaslat a környéken, 360 fokos kilátást nyújtva a messzeségre. Trondheim egészen apró pontnak tűnt, messze északon pedig fekvő óriásnak látszottak a havas hegycsúcsok. Kész, egymerő extázis, katarzis, ide akarunk költözni, le se jövünk innen soha, mert minek. Nincs már szükségünk az anyagi világra.
Mivel ezt nem lehetett überelni semmilyen szinten, így lassan visszamentünk a szállásra. Éjjel kettőkor szikrázó napsütésre ébredtünk, Eszti kiment hajnalt fotózni, de én csak az ablakig bírtam vonszolni magam. Ő még rátett egy lapáttal a kimaxolás csúcsára.
Másnap pedig hazajöttünk.
Kár volt.
