amit egyszer a lakás elnyel, azt előbb-utóbb, a legváltozatosabb helyeken elő is adja magából, de ez még nem történt meg azzal a tekercs duct tape-el, amit azért vettem, hogy a mosógép csövét hozzáragasszam a kád széléhez, amikor mosni óhajtok. a múltkor már eljátszottam a kígyóbűvöléssel egybekötött pankrációt az elszabaduló, megvadult, köpködő és prüszkölő csővel, most szerettem volna ezt elkerülni. sikerült is, bár kicsit mekk mesterre hajazó módszerekkel, de megoldottam a dolgot. a ragasztó meg majd előjön egyszer. vagy nem.
kellemesen csoffadt szilveszterünk volt, nekem tökéletesen megfelelt. egyikünk hozott valami tényleg nagyon jó rumot, én stratégiailag közel helyezkedtem az üveghez, utóbbi döntés hatásosnak bizonyult. azért 30-án még körülnéztünk győrben két cimborával, de minek, sztriptízbárokon kívül nem volt nyitva szinte semmi, oda meg minek menni.
ideje volt már, hogy elkezdjek dolgozni, kezdtem unni a családot, ivászatot, evészetet, mindent, és ha nem tudok magammal mit kezdeni, akkor általában ész nélkül bulizni kezdek, az meg egy darabig jó, de főleg költséges. a költekezést viszont most vissza akarom fogni, mindjárt monster magnet-koncert, februárban pedig jó lenne elmenni Zürichbe egy hosszú hétvégére. ez még függ a meló mennyiségétől is, meglátjuk mit sikerül összehozni.
végére értem a Stephen Pearcy-könyvnek. az ember zenei munkásságát nem tartom nagyra, a Ratt-nek kábé három slágere volt a 80-as években, amúgy a hajbandák között is a röhejesebbek közé tartoztak, de a faszi annyira jó stílussal írta meg a sztorijait, hogy szinte megelevenedett előttem a régi Sunset Strip züllött világa és végeérhetetlen, drogos bulijai. szóval már csak ezért érdemes elolvasni. most belekezdtem Rex Brown-könyvébe, de a Pantera ex-basszerosa elég száraz stílusban kezdi, olyan mint valami hosszú és unalmas interjú, remélem később még feljavul.
