Annyira azért nem örülök, hogy visszatértek a hatvanas évek legsötétebb pillanatai: Koncz Zsuzsát cenzúrázzák a tévében - Zsuzsa néni amúgy is ilyen véresszájú, lázító punk, így hetven felé kanyarodva - dohányboltok után kiszórják a haveroknak az italboltokat, baszogatják a civileket, undorító módszerekkel fenyegetnek mindenkit, akinek más véleménye van, mint ami a kánonban elő van írva. Közben meg az oktatás egy csőd, a gyerekeknek középkori szintű ostobaságokat tanítanak, két kézzel szórják a lóvét stadionokra és focira, miközben a kórházakban szemetet adnak zabálni a betegnek, a felsőoktatásban forráshiány van, a hajléktalanságot betiltják, minden posztra a miniszterelnök hasonmása kerül: a korlátolt, szűklátókörű, komplexusokkal teli, semmire mellet döngető, gyűlölködő, tüfekedő paraszt.
Ma van két éve, hogy a jelenlegi munkahelyemen dolgozok, és nagyon szeretem. Feladatom és felelősségem van, önálló döntéseket hozhatok, rengeteget tudok tanulni, és úgy gondolom, hogy jól meg vagyok fizetve. Nyugodtan építhetem a jövőmet, spórolhatok autóra, házra, családalapításra. Mégis egyre többet foglalkoztat a gondolat, hogy nem ebben a féldiktatúrában akarom leélni az életem, és pláne nem szeretném, hogy a gyerekem ilyenek között nőjön föl majd egyszer, ezt a szellemi moslékot kelljen ennie nap mint nap. Pedig én elvagyok Magyarországon, tényleg szeretem ezt a helyet, minden hibájával együtt, mégis úgy érzem, hogy lassan, de biztosan megfulladok, megfojtanak, elüldöznek innen a józan ész ellenségei.
Én nem vagyok az a típus, aki felugrik a barikádra, és azt ordítja, hogy utánam, majd bedobja a molotovot a rendőrautó ablakán. Nem gondolom, hogy ez lenne az egyetlen épeszű megoldás. Viszont a mai napon beállítottam egy havi rendszerességű támogatást az Átlátszónak, mert egyelőre ez a legkevesebb, amit megtehetek. Hátha segít felnyitni néhány szemet.
