_

Voltam Hollandiában, immár harmadszor.

Amik tetszettek:
- sörözve csónakázás a Pikmeeren, miközben a főnököm félig bebaszva kormányoz, és meséli a sztorikat a helyi arcokról
- biciklikölcsönzéskor nem kell kauciót fizetni
- láttam kétszáz éves, szélmalom-alakú szivattyút, ami a mélyföldről pumpálja ki a vizet, ha muszáj
- a fríz nyelvben a gátra használt szó ugyanúgy hangzik, mint angolul a leszbikus (dyke)
- borzasztó mennyiségű belga sör a boltokban, ezért nem kellett a lokális szörnyűségeket inni
- Ameland szigete úgy egyben, a remek éttermekkel, több kilométeres, homokos tengerparttal együtt
- nagyon pici falvakban negyven-ötven cég működik és prosperál
- elképesztő technikai megoldások mindenfelé, másodpercek alatt felnyíló hidak, hihetetlen vízvédelmi rendszerek, emberi kéz érintése nélkül működő üvegházak, és még sokáig sorolhatnám
- hazafelé Ústi nad Labem környékén egy brutális várat láttunk kimagasodni a hegyoldalból
- pár órára beugrottunk Prágába is

Amik nem tetszettek:
- szar kávé mindenhol
- a hollandok nem tudnak édességet készíteni, van egy cukruk, ami a finn salmiakkihoz hasonlít, de még talán annál is egyel undorítóbb
- az év ezen szakaszában már nincsenek tulipánok :(((
- mivel céges keretek között mentünk, így én fordítottam mindenhol, néha tényleg nem tudtam, hol áll a fejem, és nagyon fárasztó volt már késő éjjelente komplett monológokat megjegyezni és fordítani
- kisbuszos utazáshoz messze van, kockásra ültem a seggem
- nyomasztó, hugyos-szaros autópálya-pihenők útközben
- magyar kollégáim rácsodálkozása a világra, valamint arra, hogy nem kizárólag úgy lehet élni, ahogy ők azt a falujukban megszokták

Azért elmennék még párszor.

Mivel idén már nem sok új széria debütálását várom, így itt az ideje összeszedni, melyiket volt érdemes nézni szerintem.
Első körben az általam legjobbnak tartott sorozatokról szólnék pár szót. Tízből tizenegy pont mindegyikre.

True Detective
Variáltam egy darabig, hogy a Leftoverst vagy ezt tegyem első helyre, de végül ez nyert. Két tök különböző karakterű louisianai nyomozó bő tizenöt éves történetét meséli el, akik egy rituális gyilkosság felderítése során lassacskán rájönnek, hogy a szálak egészen magasra vezetnek. Néhány rész alatt beszivárog a misztikum, körülírhatatlanul zseniális hangulata van az első évad nyolc részének. Az alkesz, láncdohányos, nihilista Matthew McConaughey és az orra alatt motyogó bunkót alakító Woody Harrelson végig szenzációsan alakít, és még ha nem is kapunk minden kérdésre választ, a végig fennmaradó feszültség páratlan. Az American Horror Storyhoz hasonlóan a következő évad teljesen más helyszínnel és szereplőgárdával készül el, de ha lehet hinni a híreknek, hasonlóan király lesz.

The Leftovers
Mit tennél, ha a világ népességének 2%-a nyom nélkül eltűnne? Ez az alaptétele a Leftoversnek, ám szó sincs sci-firől, sokkal inkább a történések emberekre, sorsokra gyakorolt hatását mutatja be. Éppen ezért nagyon sok kérdés marad nyitva, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a folytatásban feltárják ezeket. A fehérpizsamás, láncdohányos szekta, az erőszakos sheriff, az egész családját elveszítő, félig megőrült anyuka, valamint a rejtélyes kívülállók összessége nagyon drámai egyveleget alkot, ami hétről hétre odaszegezett a képernyő elé.
Az egyik legerősebb tulajdonsága a zenéje: Max Richter November című témája számtalanszor előjön, sosem unalmas formában.

Fargo
Az elsőhöz kicsit hasonlóan nyomozós sorozatnak tűnik, de annál jóval több. A Coen-testvérek által rendezett 1996-os filmen alapul lazán, néhány karakter ismerős lehet. Nagyon erős fekete humorral van átitatva, még a brutális jelenetek közben is röhögnöm kell néha. Martin Freeman hibátlanul hozza a balfaszt, noha óriási változáson megy keresztül, Billy Bob Thornton pedig fantasztikus főgonosz. Ja, és szerepel benne Bob Odenkirk, aki a Breaking Bad-ben Saul Goodmant játszotta, és aki rövidesen önálló sorozatot kap Better Call Saul címmel, eléggé várós.
A True Detective-hez hasonlóan a Fargo következő évada is eltérő lesz, a helyszín marad, de egy harminc évvel korábbi eseményt dolgoz fel.

Utopia
Ez az angol sorozat nem idén debütált, de szerencsére a második évad is az elsőhöz hasonlóan nagyszerű. Összeesküvés-elméletes alaptörténet, néhány Messiás-szindrómás főgonosszal és belekeveredő hétköznapi szerencsétlenekkel. Már eleve a színvilág megér egy misét, nem beszélve az idegtépő zenéről és a váratlan fordulatokról, ráadásul megint olyan cliffhangerrel ért véget, hogy mindenki rághatja a körmét a folytatásig.

Louie
Szintén nem újonc. Louie CK, minimálisan magyar vonatkozású amerikai komikus az egyetlen standupos, akit el tudok viselni. A legjobb dolog, amit valaha tett a karrierje során, hogy elindította ezt a sorozatot, amiben kvázi saját magát játssza. Louie-ban azt bírom, hogy a nevettetés mellett mondhatni tanítja a közönséget, olyan dolgokra világít rá, ami ott mocorog minden épkézláb emberben, csak éppen sosem néztük a témát ebből a szemszögből. Egyik kedvenc jelenetem, amikor a testileg sérült embertársainkkal való találkozást említi, nagyjából így: "Meglátom a boltban, és nem kezdek ujjal mutogatni rá, hogy ÁÁÁÁ!! És akkor úgy érzem, hogy óh, én egy igazi angyal vagyok. Szobrot kéne állítani rólam ezen a szent helyen, csak mert hagytam, hogy annak a másik embernek ugyanolyan napja legyen, mint nekem."
Az idei évadban van egy nagyon durva rape-jelenet, ahol elmarad a feloldozást jelentő magyarázat, ahogy a Gawkeren találóan meg is jegyzik: itt szűnt meg viccesnek lenni a sorozat, de a mondanivaló erőssége miatt kötelező megnézni mindenkinek.

Rake
Könnyen jött, könnyen ment, idén láthattuk először és utoljára a velejéig romlott Los Angeles-i ügyvéd, Keegan Dean kalandjait. Ő az, akivel minden rossz megtörténik, az autóját összetömörítik a szeméttelepen, az ügyfelek szándékosan kibasznak vele, összeakaszkodik a helyi maffiától kezdve a striciken át a polgármesterig. A rengeteg szerencsétlenkedés mellett óriási szövegek vannak benne, sírvaröhögős jelenetek sora, de úgy látszik ez kevés volt a folytatáshoz, 13 rész után elkaszálták, amit nagyon sajnálok.

House of Cards
Kevin Spacey a világ ura. Vagy legalábbis törekszik rá. Frank Underwood személyében megformálta az egyik legjobb szaralak-főszereplőt, aki ráadásul politikus. Nem tudom, hogy van-e hasonlóság az USA politikusai, valamint a House of Cards szereplői között, de ha csak részben így mennek a dolgok, az már régen rossz. Nagyon király, ahogy részről részre törtet előre, eliminálja ellenfeleit, sokszor egészen durva módszerekkel, miközben végtelenül cinikus kiszólásokat tesz a kamerába. Eleve bírom az ilyen geci stílust, ráadásul az idei évad végén Frank óriásit lépett előre, szóval rettenetesen várom a jövő februárban érkező folytatást.

A következő öt sorozatot egyáltalán nem mondanám rossznak, de különösebben jónak sem, mondhatni elmegy. Nem várom tűkön ülve a következő részeket, de biztos meg fogom nézni mindegyiket.

Hannibal
Tavaly még a listám élén végzett volna, idén már kicsit egyhangúvá vált az emberevő pszichiáter mindenki által ismert története. Persze maradt a komor hangulat, tökéletes színvilág, ínycsiklandó ételek, zsigeri brutalitás, de kicsit önismétlő már az egész. Az utolsó rész teljes csalódást okozott, nyilvánvaló, hogy félve nyúlnak hozzá a szereplőkhöz a sorozat írói, nehezen hoznak végső döntést valakinek az életével vagy a halálával kapcsolatban.

The Bridge
A skandináv Bron/Broen amerikai verziója. Az USA-Mexikó határon hagyott félbevágott holttest után kezd nyomozni egy Asperger-szindrómás amerikai nyomozónő és a kevés becsületes mexikói rendőr egyike. A szálak felgombolyítása során itt is kiderül, hogy sokkal messzebbre és magasabbra vezetnek, mint gondolták volna, hullanak a fejek, belép a körbe a drogkartell, a CIA, mindenféle egyéb gonosztevők, freakek, sorozatgyilkosok. A második évad most közeledik a végéhez, egyelőre nem tudom, hogy lezárják-e az összes kérdést, attól tartok, hogy nincs már még 13 részre való kraft a sztoriban.

The Walking Dead
A zombihentelés koronázatlan királyainak előző része arról szólt, hogy Ricknek éppen nagyon szar. Alig változott a helyszín, már a kötelező vérfröcsögés sem dobott fel annyira, mint korábban, és a Terminus felé történő végtelen menetelés is fárasztó volt. Szerencsére a vége felé történt némi fellendülés, így biztos megnézem az októberben érkező új részeket, de nem ártana felpörgetni a történetet kicsit.

Game of Thrones
Ja, egyébként ez sem rossz, de itt is az a bajom, hogy leül a mese időnként. Van egy rakás fölösleges szál. Értem én, hogy lépést kell tartani a könyvvel, meg minden, de például az én kedvemet egyáltalán nem hozta meg ahhoz, hogy elolvassam a hatszázezer oldalt a sorozat mellé.

Banshee
Ezt most kellett volna befejezni. Az első két évadon át húzódó szálat sikerült elvarrni, minden adott lett volna a fináléhoz, de mégsem. Az egyetlen, amiért folytatom, az Kai Proctor karaktere, nagyon jó pszichopata főgonosznak írták meg.

Az alábbiakkal lehet, hogy sokan nem értenek egyet, de számomra csalódást okoztak.

Sons of Anarchy
A motoros faszagyerekek tavaly eléggé belefostak a ventillátorba, de a nemrég érkező új részeken megint csak húzom a számat. Nagyon fárasztó már, hogy Jax szomorú arccal mondja a bődületesen lapos bölcsességeket a naplementébe, valamint az öncélú erőszakból is kihoztak már mindent, amit lehetett. Másról nem szól az egész, mint hogy éppen mikor melyik bűnbandával haverkodnak össze, melyiket kezdik kiírtani, miközben a szereplőgárda szűkössége miatt nagyon kevés emberkét írnak ki. Vehetnének példát a Game of Thronesról.

Sherlock
Amennyire zseniális volt az első hat rész, annyira sikerült elbaszni az idei hármat. Tényleg unalmas volt, nyoma sem látható az eddigiekben szereplő zsenialitásnak. Egy kis reményt adhat a harmadik rész legvégén érkező poén, amit nem lövök le, de ennek köszönhetően talán élvezhető lesz a jövőre (?) érkező folytatás.

Under the Dome
Nagyon vártam ezt a Stephen King-történeten alapuló sorozatot, már csak a színészi gárda miatt is, viszont óriási csalódást okozott. Az előző évad is kicsit nyögvenyelős volt, az ideit viszont félúton abbahagytam, egyszerűen képtelenek egyről a kettőre lépni. A karakterek egyáltalán nem szerethetők, a természetfeletti részek túlontúl természetfelettiek, valami hiányzik az egyenletből, de nagyon.

Elementary
Szintén Sherlock-feldolgozás, csak éppen Amerikában játszódik. A legnagyobb baj, hogy 23-24 részes egy évad, és ennyi részt nem lehet elég pörgősre, izgalmasra, fordulatosra megírni. A kevesebb néha több alapon nyugodtan felezhetnék az epizódszámot, hátha az írók is több ötletet tudnának belesűríteni az egyes történetekbe. Mondjuk Lucy Liu még mindig jól néz ki.

Nagyjából ennyi, még nem néztem utána, hogy jövőre mi várható, de ha legalább ilyen lesz a felhozatal, akkor már lesz értelme egy-egy péntek estét bulizás helyett a laptop előtt tölteni.

kedd óta folyamatosan beteg vagyok, ma már sikerült kimászni az ágyból, és elmenni a boltba, ugyanis elfogyott a citrom és a tea, ezek nélkül pedig rövid idő alatt elhaláloznék.
a legjobb az egészben, hogy fel kéne hívnom 4 db embert, és kb 15-20 percet beszélnem velük fejenként, de nem bírok két mondatot elmondani anélkül, hogy ne kezdjek el fuldokolni a köhögéstől, remek érzés.

szerdán megyünk Hollandiába, elintéztem a kisbuszt, szállást, egyéb szokásos dolgokat. a terv az, hogy csütörtök-péntek céges teendők, pénteken délután elmegyünk hajózni, szombaton Amsterdam, vasárnap hazautazás, kicsit rapid lesz, de most erre van idő.

Tegnap tekertünk egy laza 150 kilométert - a Strava szerint 132, de sajnos egy szakaszon elfelejtettem bekapcsolni, illetve az utolsó 10 km előtt ki kellett kapcsolnom, mert a végét járta a telefon akkumulátora. Az esztergomi szénrakodó tornyot illetve a pilismaróti hajótemetőt terveztük megnézni. Sajnos a torony közelében valami munkálatokat végeztek, így csak messziről nézhettük, illetve fotózni sem nagyon lehetett, ide még mindenképp vissza kell jönni egyszer. Esztergomban megebédeltünk, majd jött az istenkáromlós szakasz, brutális emelkedő a Bazilika környékén. A hatvanadik kilométer tájékán, Búbánatvölgyben egyszerre görcsölt be mindkét combom, ilyen még sosem történt korábban. Egy darabig még mentünk, majd közvetlenül az úticél előtt muszáj volt megállni pár percre.

A hajótemető sem lett meg elsőre, Dömös határából fordultunk vissza, majd egy kis szerencsétlenkedés után megtaláltuk. Hát eléggé funeral doom metal az egész, a rothadó, kiselejtezett roncsok, de van egy hangulata. Mindenképp érdemes volt ilyen messze jönni érte. Hazafelé próbáltunk minél kevesebbszer megállni, hogy ne kelljen sokat menni vaksötétben. A lábaim kb. másfél óránként kezdtek kurvára fájni, de némi állva tekeréssel enyhült a dolog. Valamikor fél 9 környékén értünk vissza Komáromba, amikor felértem a lakásba, szinte csak totyogni tudtam, de egy brutális vacsora és a zuhany életet lehelt belém, olyannyira, hogy amikor fél 11-kor lementünk a térre borokat kóstolni, már nem fájt semmim. Az este lefojtásaként behajítottam pár rozéfröccsöt, és meglepő módon ma minden rendben, nem haldoklok, meg ilyesmi. Remélem idén belefér még egy-két ride, mielőtt jön a tél.

tegnap megvolt a közös kajálás, 11 emberre főztem, közülük volt néhány ilyen nagy étterembejáró, akik már végigzabálták a világot. nem dicsekvésből mondom, mert lehet hogy udvariaskodtak, de megdicsérték a vacsorát. utána spontán örömzenélés kezdődött, de annak a végét nem vártam meg.
ja, négyórás szakácskodásom egy brutális nap végére esett: reggel beszart a hatvanmillás gép, ami a cég lelke kb, szerelő bécsben, közben be kellett autózni 3 megyét, mindenféle faszom kerülőutakon, hegyen-völgyön át, de végül sikerült elintézni mindent. csak hát utána erőm nem sok maradt a gasztrokulturturális orgiára.

úgy volt, hogy ma lesz sörözés, de nem lett, ennek okai változatosak, szóval a hirtelen jött szabadidőt arra áldoztam, hogy bepótoljam lemaradásomat néhány sorozatban, valamint megírjam a győri kocsmaétteremkuplerájstb-ajánló ötödik részét, olvasható soon.

mozgalmas volt a hétvége, pénteken egy lájtos iszogatással indult, szombat hajnalban mentünk szüretelni, ahol már messziről látszott, hogy fröcsögni fog a pálinka. szerencsére ennek a munka nem szabta gátját, lévén hogy kibaszott szar volt az idei termése szegény cimborámnak, így mihamarabb belekezdhettünk a tavalyi maradékok elpusztításának. délután valamikor leléptem, zuhany és egy óra szieszta után még elmentem metalkoncertre, ahol véletlenül mértéktelen captainmorgan-párbajba keveredtem egy ismerősömmel, még az kellett a szüret lefojtásaként.

egyébként azt figyeltem meg, hogy roppantul taszít már az a metalos közeg ahol nem is olyan sok évvel ezelőtt még prímán elvoltam, a koncertek zömén szarul öltözött emberek szar zenéket hallgatnak, miközben szar dolgokat isznak. a szombati bulin annyi különbséget fedeztem fel, hogy a zene kurva jó volt.

Annyira azért nem örülök, hogy visszatértek a hatvanas évek legsötétebb pillanatai: Koncz Zsuzsát cenzúrázzák a tévében - Zsuzsa néni amúgy is ilyen véresszájú, lázító punk, így hetven felé kanyarodva - dohányboltok után kiszórják a haveroknak az italboltokat, baszogatják a civileket, undorító módszerekkel fenyegetnek mindenkit, akinek más véleménye van, mint ami a kánonban elő van írva. Közben meg az oktatás egy csőd, a gyerekeknek középkori szintű ostobaságokat tanítanak, két kézzel szórják a lóvét stadionokra és focira, miközben a kórházakban szemetet adnak zabálni a betegnek, a felsőoktatásban forráshiány van, a hajléktalanságot betiltják, minden posztra a miniszterelnök hasonmása kerül: a korlátolt, szűklátókörű, komplexusokkal teli, semmire mellet döngető, gyűlölködő, tüfekedő paraszt.

Ma van két éve, hogy a jelenlegi munkahelyemen dolgozok, és nagyon szeretem. Feladatom és felelősségem van, önálló döntéseket hozhatok, rengeteget tudok tanulni, és úgy gondolom, hogy jól meg vagyok fizetve. Nyugodtan építhetem a jövőmet, spórolhatok autóra, házra, családalapításra. Mégis egyre többet foglalkoztat a gondolat, hogy nem ebben a féldiktatúrában akarom leélni az életem, és pláne nem szeretném, hogy a gyerekem ilyenek között nőjön föl majd egyszer, ezt a szellemi moslékot kelljen ennie nap mint nap. Pedig én elvagyok Magyarországon, tényleg szeretem ezt a helyet, minden hibájával együtt, mégis úgy érzem, hogy lassan, de biztosan megfulladok, megfojtanak, elüldöznek innen a józan ész ellenségei.

Én nem vagyok az a típus, aki felugrik a barikádra, és azt ordítja, hogy utánam, majd bedobja a molotovot a rendőrautó ablakán. Nem gondolom, hogy ez lenne az egyetlen épeszű megoldás. Viszont a mai napon beállítottam egy havi rendszerességű támogatást az Átlátszónak, mert egyelőre ez a legkevesebb, amit megtehetek. Hátha segít felnyitni néhány szemet.

Idén is lesz majd év végi összefoglaló lista a legfaszább lemezekről, előzetesként bemutatnék öt dalt, ami odabasz:

1. The Legendary Tigerman: Wild Beast
Ez maga a tökéletesség, sejtelmes verze, feszültséggel teli szövegek, olyan részletekkel, mint: "I'm just a wild beast with a broken heart" - ez egyébként engem is kiválóan jellemez.

2. Gustave Tiger: Clitoris Crucifix
Minden bizonnyal ez a legjobb magyar bulinóta 2014-ben, nincs egy perc és mégis minden benne van. Klippel együtt kell nézni, mintha egy vadabb buli mozgóképes összefoglalója lenne az ide-oda ugráló jelenetekkel, imádnivaló.

3. Woven Hand: King David
Erről a lemezről egy dalt kiemelni szinte törvénysértés, annyira penge az egész. A dalt kb. ötvenszer hallgattam meg egy háromszáz kilométeres norvégiai buszúton májusban.

4. Kandle: Not Up to Me
Kicsit variáltam, hogy ezt, vagy a Demon címűt válasszam, végül ez maradt. Semmi extra, de a refrén elég erőteljes.

5. The Oath: Silk Road
Első lemezük megjelenése után pár hónappal fel is oszlott ez a dekoratív doomfanatikus csajokat tartalmazó banda. Rengeteg ilyet lehetett már hallani, de ezen daluk megragadt bennem, a Woven Handhez hasonlóan utazás közben szoktam sokat hallgatni.

Egyébként ötödiknek a Goat: Gathering of the Ancient Tribest akartam, vagy valamit John Garciától, de ezek nincsenek fent youtubeon.

A tegnapi 90 kilométeres bringázást megúsztuk különösebb gond nélkül, bár a vas néha érdekes hangokat adott ki magából, illetve kétszer fogócskáztunk a kezdődő esővel is. Kisbérről indultunk, egy rédei megállással elmentünk Csesznekig. Itt az éhhalál szélén állva, keservesen felküzdöttük magunkat a hegytetőre, utolsó erőnkkel beesve egy csárdába, ahol paraszt kiszolgálás és óriási adag kemencés csülök várt.
Nyilván a vár is szép volt, Csesznekről egy seggel vissza Kisbérre, Bálint munkahelyén egy kávéval erőt gyűjtöttünk az uccsó 30 kilométerre, végül este 7 után pár perccel landoltunk egy komáromi kajáldánál, gyorsan magunkba rántva valami obszcén méretű húsostálat.

A 13-as út forgalmától tartottam kicsit, de nem volt veszélyes, ennek ellenére továbbra sem szeretek főutakon tekerni, akadt néhány fasz sofőr. A közeljövőben egy Komárom-Esztergom-Párkány-Komárno kanyart kéne bejátszani, valamint a Fertő-tó megkerülését, de lehet, hogy utóbbira már csak jövőre kerül sor.

megvannak a jegyek a november 8-as Motörhead koncertre Londonba. egyelőre úgy néz ki, hogy ketten megyünk, bár többen is jelezték, hogy talán, talán. egyébként ha nem tökölök ennyit, és két hete megvettem volna a repülőjegyeket, akkor jobban járok anyagilag, de a lényeg, hogy megvan.
a buli a Wembley Arenában lesz, megpróbáltam szállást találni a környéken, de nem volt egyszerű, a legkézenfekvőbb helyről valóságos rémtörténeteket olvastam tripadvisoron, végül nagy nehezen leltem egyet hotelt, amihez nem kell tömegközlekedni éjjel, és húsz perc séta alatt elérhető. jó lenne, ha Lemmy nem szottyadna tovább addig, már így is elég szarul néz ki.

Na, hát tegnap este meglepődve tapasztaltam, hogy egy kávészünetben 3 perc alatt, idegből bepötyögött bejegyzésem olvasottsága hirtelen az egekbe emelkedik. Ez folytatódott ma is, legalább négyszázan kattintottak ide. Nem kellett Sherlocknak lennem ahhoz, hogy rájöjjek, kikerült az Index2 blogajánlójára. Mondjuk ha ezt sejtettem volna előre, akkor egy kicsit alaposabban írok a témáról, de utólag nem fogok szerkesztgetni.

Mielőtt bárki félreértené, szeretném tisztázni, hogy ez egy sima, egyszemélyes szellemi homokozó, ahová mindenféle rendszer nélkül írom csapongó gondolataimat, gyakorlatilag bármiről, ami érdekel, saját magammal szemben támasztott elvárások nélkül. Mivel abszolút nem érdekel mások véleménye erről, ezért a kommentelés lehetőségét most megszüntettem, ha valaki olyat lát, ami nem tetszik neki, ballagjon át máshová, ez nem egy fórum.

Ugyanakkor ha valakit érdekel, az maradjon, olvasson bátran, szerintem néha szoktam érdekes is lenni, és nem mindig vagyok ilyen bunkó.

Talán tegnap járta körbe a sajtót az a hír, hogy valamelyik magyar egyetem gólyatáborában megerőszakoltak egy lányt. Mielőtt elolvastam az Index vonatkozó cikkének facebookos kommentjeit, már biztos voltam benne, hogy a közvélemény kb. két másodperc alatt, a tények alapvető ismerete nélkül az elkövető pártjára áll, és elmondja az áldozatot mindenféle magamutogató büdös kurvának, aki biztos játszadozott a felajzott férfiemberekkel, és mondhatni kiprovokálta az erőszakot.

Kiprovokálta, értitek. Az erőszakot.

Nem tudom, hogy átjön-e, mennyire súlyos mértékű, káros butaság az áldozatot hibáztatni. Még akkor is, ha tényleg úgy történt (nem tudni a körülményeket, nyomoznak), egyszerűen nincs olyan helyzet, hogy igazolva legyen egy nemi erőszak. Nem lehet úgy gondolkodni, hogy bizonyos körülmények között rendben van megerőszakolni valakit, mert az kiprovokálta.

Az úgynevezett victim blaming nem újkeletű dolog, és nem kizárólag Magyarországon létezik természetesen, Indiától az USA-ig számtalan esetben előfordul, közös ismertetőjegyük, hogy épeszű emberek számára gusztustalanul gyomorforgató. Viszont amíg civilizált helyeken általános felhördülést vált ki az áldozathibáztatás, úgy tapasztalom, hogy itt még csak megütközést sem kelt. Ezt szoktuk meg. Szüleinktől, haverjainktól, a szomszéd nénitől, már fel sem tűnik az ilyesmi.

Döbbenetes, de még azok között, akik felemelik a hangjukat a victim blaming ellen, ugyanúgy pusztít az általános agyhalál, ugyanis egyből az elkövető halálát, megkínzását, agyonverését kívánják, ami semmivel sem kisebb ostobaság, mint a másik. Öljük meg, és akkor rend lesz. Nyilván így lesz baszki, bizonyítja ezt a rengeteg háború, a legjobb dolog az, ha elkezdünk öldökölni. Persze tisztában vagyok vele, hogy Pöcs Béláné Ilonka, kisnyugdíjas nem jut tovább a facebook-kommentben követelt megkövezésnél, és nem fog kimenni az utcára erőszaktevőket agyonverni, mérgező gondolatait viszont ugyanúgy kiokádja a közösségi oldalak, blogok komment-szekciójába.

A helyzet az, hogy a fenti esetek bizonyítják, hogy olyan kurva messze vagyunk Európától, hogy még csak az arra vezető táblát sem látjuk, és amíg a népesség 80%-a így gondolkodik, addig ez a hely örökre Kádár János hónaljszagában fuldokló, poshadt vízben tocsogó ugar lesz, ahol az emberek a fejük helyett a seggükkel próbálnak gondolkodni.

kicsit húzós volt a hét, eljött a főnököm hollandiából, ami szokás szerint gigászi sörözésbe torkollott szerda este, így csütörtökön kicsit némán ordítottam befelé, amikor szólt az ébresztő, három óra alvás után.

erősen variálok, hogy ősszel Münchenben vagy Londonban nézzem meg a Motörheadet. mindkét helyen voltam már, igaz utóbbin csak átrohantam két éve, szóval alig láttam valamit. ha jövő héten megvenném a repülőjegyet, közel azonos költsége lenne, mint a müncheni kanyarnak, és az utazási idő se sokkal több. szállás amúgy is kell, mindkét opció esetén, a belépők is egy árban vannak nagyjából. mondjuk a legfaszább az lenne, ha mindkettőt bevállalnám, de ha a tavalyi novemberemből indulok ki, akkor örülök, ha az egyikre lesz időm.

szóval úgy néz ki, hogy paprikás csirkét készítek túrós csuszával a jövő keddi nemzetközi kajálásra, ez elég tradicionális, úgy gondolom. a magyar paprika viszonylag ismert Európában, és a túró is egy olyan dolog, amit nem kaphat meg bárhol az ember ugyanabban a formában, amiben mi fogyasztjuk idehaza. ráadásul a minap pont ezt ettem a Pálffyban, és rájöttem, hogy ez egész fasza kombináció, bár én biztos hogy másképp fogom elkészíteni, mint ők.

Kár tagadni, mindenkinek van olyan titkos nótacsokra, aminek létezését akkor se vallaná be, ha hegyes és éles tárgyakkal fenyegetnék gonosztevő külsejű emberek. Sokan puszta elővigyázatosságból be sem szerzik a dalokat tartalmazó lemezeket, csak néha-néha, az otthon magányában pöttyintenek rá a youtubeon, lehalkított fülhallgatón keresztül, a böngésző privát módjában, nehogy a rettenetes titkok kitudódjanak, és a gondosan felépített, ivótülkös viking, gót vámpírasszony, szobahipszter, k-popos lolita vagy egyéb nyomi szubkultúrás imidzsük összeomoljon.

Pedig hát fölösleges ezen aggódni, alap dolog, hogy leszarjuk mások véleményét a saját zenei (és egyéb) ízlésünkről. Éppen ezért jó példát mutatva megosztom saját rejtegetett kedvenceim rövid listáját.

Először tisztáznám, hogy szerintem mi tartozik a guilty pleasure dalok listájába. Olyan előadók dalai, akik az ízléssel megáldott emberek számára, a teljes életművüket tekintve minimális értékelhető zenei anyagot hoztak létre. Ízléses ember alatt az olyat értem, aki nem elégszik meg bármelyik ordenáré rádiós dajdajjal. Azok a csapatok, akik életművének csak egy része vállalhatatlan (pl. Tankcsapda), eleve kiesnek, az nyilván sokkal királyabb, ha egy 99%-ban fost játszó brigádtól csípsz ki valami ütőset, mint ahogy én a Neotontól, kicsit lejjebb.

Íme a lista, büszkén vállalom minden egyes sorát:

1. Holly Johnon - Americanos (1989)
Ez eléggé ismert, a rádióban rengeteget hallani. Az ember a Frankie Goes to Hollywood énekese volt a '80-as években, majd egy abszolút sikertelen szólókarriert hozott össze, amiből kb. az egyetlen sikerdal az Americanos. Kis bugyuta tingli-tanglinak hallatszik, pedig szerintem zseniális, ráadásul a szövege egy nagyon ironikus társadalomkritika Amerikával szemben ("itt minden szervezett, a szabadidőtől a bűnözésig"), a klippjén pedig bármikor jókat tudok vigyorogni.

2. Neoton Família - Eszterlánc (1982)
A magyar popzene a szocializmusban nem lehetett egy leányálom, állítólag Csepregi Évának sok térdelésbe került, hogy a Neoton világszerte bárhol felléphessen. Legalább öt percig tudnám sorolni az általam rühellt dalaikat, ami nagyjából az összeset jelenti, az Eszterláncot kivéve. Pedig sok szeretnivaló ebbe sem szorult, Végvári Ádám nyehegése elég idegesítő, a szöveg a fogyatékosságig bugyuta, de a refrénben tök pofás harmóniát hoztak össze, ha lenne zenekarom, még fel is dolgoznám.

3. Korda György - Ne önts olajat a tűzre
Nehéz elhinni, de volt idő, amikor Gyurikám még nem egy szenilis vigyorba torzult arcú esetlen öregember volt, akin jobbára csak röhögni lehet. A hatvanas években óriási királyként nyomta, pörgött a karrierje, mint a majom faszán a stanecli, és olyan slágerbombákat ontott magából, mint a fentebb linkelt bulihimnusz. A visszafogott verzék után amolyan vasfüggöny mögötti light-indulattal robban be az ének, képzeljetek alá egy kis karcosságot és dzsidzsi-gitárt, és máris egy Sing Sing-dalt kaptok.

4. Kaliopi - Crno i belo (2012)
Kaliopi Bukle egy macedón énekes, akit valószínűleg senki nem ismer idehaza, nem a neve miatt számít cikinek, hanem mert ezzel a dallal az Eurovíziós Dalfesztiválon mérette meg magát. Alapból nem gondolom, hogy az a rendezvény lenne társadalmunk rákfenéje, és a versenyzőket sem akarom kiírtani, mint néhány embertársunk, egyszerűen összességében gondolom színvonaltalannak, silány, fantáziátlan dalok szoktak nyerni, miközben száz közé bekeveredik egy ilyen dal, mint a Crno i belo. Valamiért rendkívül tetszik, ahogy ez az erősen 40 feletti balkáni milf előadja magát, karcos, érzelemdús hangján, valami rockos alapra. A refrén mágikus erejű, és ugyan a szám vége felé található sikítást túlzásnak érzem, összességében nagyon rendben van.

5. ABBA - Lay All Your Love on Me (1980)
Na jó, itt kicsit csalok, mert valójában az ABBA óriási királyság. Észveszejtő mennyiségű slágert írtak, sikereik csúcsán oszlottak fel, és azóta sem alakultak újjá, esélyük sem volt szarnak lenni. Ez a dal még csak nem is a legismertebb, mégis milyen refrént összeraktak benne, elég egyszer hallani, és örökre a füledben ragad, varázslatos.

6. GM49 - Kötöde (1982)
Valamiért általános közmegegyezés tárgya, hogy Galla Miklós egy gyökér. Való igaz, hogy nehéz befogadni egyedi humorát - nekem sem sikerült - de azt mindenképpen érdemei mellé kell írni, hogy '81-82 körül Magyarországon elsőként játszott ilyesmi reggae-ska zenét, ami ráadásul még vicces is.

7. Donna Summer - I Feel Love (1977)
Na, végre megjöttünk, hát basszuk be a diszkó ajtaját, illetve ez már nem is egészen diszkó, annyira hipnotikusra sikerült. Valamiért hat perces, ami manapság elképzelhetetlen egy slágernél, de az 1:36-nál érkező refrén kárpótol mindenért. Tudatmódosításkor csak óvatosan!

8. Alphaville - Forever Young (1984)
Mást nem is hagyhattam volna utolsónak, mint ezt a dalt. Aki ismer engem, az tudja, hogy én forevööörjááng vagyok, vagyis hát törekszem rá nagy erőkkel.

Hirtelen ennyi jutott eszembe, bár kis gondolkodással szerintem még kétszer ennyit elő lehetne ásni. Aki bátor, az kommentelje be a saját listáját, hadd röhögjünk együtt.

Fasz János kisnyugdíjas ezen a korai reggelen is szokás szerint megragadta cekkere fülét, és a 80 és a halál köztiek teljes zen-nyugalmával elindult gyalog a bicikliúton. "Gyurcsán" - gondolta Fasz János. "Kikerülöm" - gondoltam én. Azonban Fasz János bedobta a vezércselt, az utolsó pillanatban meglátva, hogy közeledem mögötte, sőt már elkezdtem kikerülni, hirtelen egy korát meghazudtoló mozdulattal sikerült csak azért is a bicikli elé lépnie, aminek következtében kis híján a bozótban landoltam. "Háüüeaöüííűrg" - gondolta Fasz János. "Fölösleges volt a kávé reggel" - gondoltam én.

emberek a szatyor mélyéről

vannak páran mondjuk. van egy szűk folyosó, kétoldalt rengeteg ajtóval, és ők csak mennek előre konokul, bután, anélkül, hogy bármelyiken benyitnának. vagy azért, mert annyi eszük sincs, hogy tudják, mi az a kilincs, vagy pedig mert szimplán félnek tőle, ezért inkább menetelnek előre a keskeny sávban, ami ki van jelölve számukra, pattognak faltól falig, és nem veszik észre, hogy milyen szenzációsan szar helyzetbe navigálták magukat azzal, hogy a saját seggükbe dugják a fejüket

de hogy valami pozitívat is mondjak: ma volt couchsurfer meeting, előtte kimentünk a borfesztre. én inkább sörös vagyok, de most bekóstoltam pár érdekes bort, Eszterbauer, Takler, stb. bár még mindig úgy érzem, hogy a borhoz érni kell, most még fiatal vagyok ahhoz, hogy elmerüljek a nagyborok, savak, tanninok, áfonyás áthallások, leheletnyi tőzegek, lecsengések és egyéb faszságok tengerében, erre még ráérek üveges tekintetű nagypapaként, két "régenmindenjobbvolt" között.

Kék tűzeső hamu lett, lemondtam a kóborlásról.
Legelőször most szeretek, búcsúzva duhajkodástól.
Kívántam a bort, a leányt; s mi voltam? Elgazosult kert.
De most az ivást, mulatást megutáltam: rontja az embert.

Csak téged lássalak én, az örvényt barna szemedben.
Ne bolyongj a múlt sűrűjén, ne lakjék más a szívedben.
Te finom suhanású leány, makacs szíved érti-e végre,
A csibész szeretni tud ám, és engedelmes a vére.

Fene mind az ivóhelyeket. Verset sem írok, ha kívánod.
Simogatnám lágy kezedet, s hajadat, mint őszi virágot.
Örökre nyomodba megyek - itthon, vagy akárhova távol.
Legelőször most szeretek búcsúzva duhajkodástól.

Örökre nyomodba megyek - itthon, vagy akárhova távol.
Legelőször most szeretek búcsúzva duhajkodástól.

(Szergej Jeszenyin)

mégis csak érdemes néha elővenni az ész érveket, napfelkeltekor beülni a fotelbe egy kávéval, és végiggondolni a lehetőségeket.
jutottam valamire, de elég törékeny még egyelőre.

egyéb dolgok: palackoztunk sört, két hét múlva kiderül, hogy volt-e értelme. ma este megint össznépi nemzetközi vacsora, mexikói kaját készítünk közösen. nem mondták el, hogy mi az, csak annyit, hogy vigyek két fej salátát és rengeteg sajtot lereszelve. kíváncsi leszek rá.

holnap el kéne menni valahová bringázni, jó messze lehetőleg.

na, egyébként a vacsora jó volt, pár hét múlva én kerülök sorra, addig kell találnom valami tipikusan magyar, de nem elcsépelt ételt, tehát ilyen gulyások nem játszanak. több embertől kaptam már tippeket, de még egyelőre hezitálok.

ja, kedden a mexikóival (dikran a neve, szóval így hívom ezentúl) lementünk inni egyet, aminek az lett a vége, hogy még éjfélkor is dobáltuk befele a kisunikumokat, nagyon rossz volt másnap reggel, kész szerencse, hogy nem mentem dolgozni. tegnap is sikerült tolni egyet a bulivonaton, nem is részletezném, és a mai nap is hasonló lesz.

lassan ideje lesz összeszedni az eddigi kedvenc 2014-es lemezeket, szépen gyarapszik a lista ahhoz képest, hogy milyen szarul indult az év.

szerencsésen szénné égettem magam tegnap a Balatonon, a tegnap éjszaka során kísérletet tettem arra, hogy olyan pózban aludjak, amilyenben lehető legkisebb felületen érintkezik a bőröm az ággyal. nem volt túl sikeres. amikor elindultam hajnalban Siófokra, szakadt az eső, pont elállt, mire odaértem.

szombaton volt egy couchsurfer-találka, a múltkori bringatúrán megismert német csaj, egy mexikói srác, meg én. kurva jó volt, szóval elhatároztuk, hogy kicsit bővített társasággal elmegyünk holnap Ikrénybe, valami tóhoz, bár rákvörösen szerintem kihagyom a napozást, jó lesz nekem az árnyékban is. ja, és jön egy thai csaj, ő fog főzni, ez már önmagában elég jól hangzik.

szombaton palackozzuk a sörünket, utána kertmozi, este pedig vacsora a Vámházban, szóval az sem lesz egyszerű nap.

egyébként mint kiderült, hiába kezdtünk ma dolgozni, holnap elfogy a meló, és csak jövő héten jön a következő adag.

sajnos leárazás van a könyvesboltban, vettem egy halommal. elsőként egy Para-Kovács Imrét végeztem ki (A horror vakui), amolyan sírvaröhögős-fetrengős stílusú, bár néha annyira gonzó akar lenni, hogy idegesítő, de ezzel együtt is tudom ajánlani.

Para-Kovács Imre egyébként abszolút jól fogalmazta meg A horror vakui című könyvében: "Az utazás lényege és tulajdonképpen egyetlen értelme, hogy nem találkozunk azokkal, akikkel egyébként állandóan találkozunk, hanem megyünk el". Ezt saját kútfőből kiegészíteném azzal, hogy az utazás másik lényege, hogy nem ott vagyunk, ahol egyébként, hanem máshol. Hogy ez hol van, gyakorlatilag mindegy, jó ha olyan helyen, ahol még nem voltunk.

Igazából nem arról szól ez nekem, hogy most x és y adott látványosságot megnézzem, hanem hogy máshol járjak, mint amit megszoktam. A felismerés, hogy "bazmeg én most úton vagyok!" jöhet bármikor, Ferihegy fele zötyögve a hármas metrón, vagy Barcelona és Zaragoza között vonatozva háromszázzal, jobbra a Pireneusok, balra valahol a nagy büdös Meseta, és akkor bebasz a katarzis, hogy én most itt vagyok, és ez így jó.

Ugyanakkor tipikus helyszíneken, turistalátványosságoknál ez kevésbé valószínű. Nyilván megnézem a kötelező dolgokat, de nem ad akkora pluszot, mint egy ilyesmi történet. Egyébként szokásom, hogy minden városban megkeresem a legmagasabb elérhető pontot, hegyet, épületet, bármit, és onnan kitekintve mintegy meghódítom a terepet, hogy na, ideértem, én most el vagyok utazva, senki nem tudja hol járok éppen, és amíg a szem ellát, nincs ember akivel közös anyanyelvet beszélnék.

Azt hiszem, hogy van ebben egy kis elveszettség-érzés is, amolyan kalandvágy, hogy most csak magamra számíthatok, ha kirabolnak, lelőnek, felgyújtanak, akkor így jártam, kicsit megdobja az adrenalint.

Az egyetlen gond az egésszel, hogy függőséget okoz, már most indulnék valahová megint.

úgy döntöttem, hogy nem fogom részletesen leírni, hogy mik történtek az elmúlt hetekben. a lényeg, hogy

- Balaton körbebiciklizve, nagyjából, elég kalandos volt
- voltam Bécsben Metallicán meg még pár másik koncerten, yo
- megjártam Barcelonát és Zaragozát, szintén yo
- főztünk sört, még nem tudom, hogy yo-e, majd rövidesen kiderül
- akadtak natyszerűű mulatságok Győrben és Komáromban

a sörfőzés hiteles krónikája a tumblremen olvasható.

a fentieket leszámítva egyébként nem vagyok valami szenzációsan, de az legyen az én bajom

igazán király volt a balaton-majdnem-megkerülés, minden szempontból, majd lesz róla beszámoló, vagy valami ilyesmi.

péntek délben megjött az új bringa, azzal a lendülettel összebeszéltem Esztivel, hogy akkor találkozzunk, és tekerjünk egyet. felpattantam a vonatra, Budapesten egy szervízben beállíttattuk, ellenőriztettük az ilyenkor szükséges dolgokat, majd megindultunk: Kelenföld, Budaörs, Törökbálint, Diósd, Érd.
este kimentünk az Irish Dog pubba, ahol végre életemben először megkóstoltam a Lagavulint. ezt a single malt whiskyt Skóciában készítik, 16 évesen, tehát már tinédzserkorúan kerül az üzletekbe, kocsmákba, jó füstös íze van, imádtam. igazából Ron Swanson miatt voltam rá kíváncsi, működött a promo.

másnap kikísértem Esztit a tordasi kalandparkba, ahol dolgozik. az egyik kollégája egy quaddal száguldozott összevissza éppen, tehát gyorsan kihasználtuk a lehetőséget, hogy vigyen minket is egy-egy körre. hát kapaszkodnom kellett az életemért, a srác úgy cikázott mindenféle tereptárgyak között, hogy a hajam égnek állt, főleg amikor közölte, hogy most vezet életében először ilyet. de adrenalinlöketnek jó volt.
fűzögettek, hogy próbáljam ki a tó fölött kötélen átcsúszást, de ahhoz valahogy nem volt bátorságom.

aztán nem sokkal később elkezdtek özönleni a népek, szóval visszatekertem Martonvásárra, onnan meg vonattal Komáromba születésnapot ünnepelni. egy kvázi-házibuliban kezdtük, majd egy falunap-szerű helyen kötöttünk ki, ahol először koncert volt, majd jött egy dj és olyan ordenáré népi dajdaj vette kezdetét, hogy én azonnal leléptem.

vasárnap biciklivel akartam hazajönni, de nem jött össze: még csak Ácsnál jártam, de olyan felhők jöttek, hogy jobbnak láttam vonatra ülni. az állomáson odajött hozzám egy faszi, és bejelentette, hogy akkor ő most kiugrik a következő vonat elé. egy kicsit megállt bennem az ütő, hogy ezt végig kell néznem, de aztán beszélgettem vele, elmesélte az életét, kidobta a nője, stb. végül adtam neki 2 cigit és megbeszéltük, hogy ma inkább ne ugorjon ki a vonat elé.

tegnap se dolgoztam még, délelőtt megvettem az utolsó szükséges dolgokat a bringatúrákhoz: kulacstartó, új nyereg, nyeregtáska, szerszámkészlet, pótalkatrészek, kukásmellény, ilyesmi, meg elmentem kajálni a család egy részével a 80-as évek hangulatát 2014-ben is tökéletesen őrző Arrabona Ételbárba, ahol még Petrával is összefutottam.

ja, ha minden igaz, szombat reggel elindulunk Bálinttal és körbetekerjük a Balatont, kábé tíz éve tervezgetem ezt is.

éreztem, hogy ez lesz, ismét nem autóra költöm az összegyűjtött pénzt. most vettem egy biciklit, Gepida Alboin 200, szép matt, grafitszürke vas. ennek az oka az, hogy így fogom kitölteni a három hét szabit, amikor nem spanyolországban vagyok vagy sört főzök a mag-házban, akkor eltekerek messze.

a hétvége jóvót egyébként, sok minden történt, szóval nem írnám le részletesen, a lényeg, hogy rengeteg emberrel találkoztam és rengeteg kocsmában jártam. igazából tök sok gondolatom van némelyik eseménnyel, beszélgetéssel kapcsolatban, de túl személyesek ahhoz, hogy megosszam őket itt.

egyébként mekkora véletlen már, hogy egy nappal azután, hogy elkezdtem újra elolvasni a pink floydos Nick Mason önéletrajzi könyvét, bejelentik hogy lesz új Pink Floyd lemez? remélem működik más előadókkal is.

szerdán megyek szabadtéri koncertre bécsbe, szerintetek melyik nap lesz egyedül szar idő a héten? szerdán.