_

na, végre dűlőre jutottam önmagammal afelől, hogy alakuljon az elkövetkezendő pár hét:

július 9 - Bécs, Krieau fesztivál: Metallica, Alice in Chains, Children of Bodom, Kvelertak
július 26 - egy kis baráti segítséggel elkészül a Sonny Művek első saját házisöre, a Mocskos Rockandroll
július 28 - augusztus 1 - rövid kiruccanás Barcelonába és Zaragozába

a sörfőzést még majd részletezem egy következő posztban

sajnos két dolog nem jön össze most:
- Motörheadre nem tudok elmenni, mert a fasz svájci vasút felújítást végez, és nem tudok jegyet venni a railjetre még ki tudja meddig, így pedig nem tudom tervezni az onnan történő továbbutazást Barcelonába
- rájöttem, hogy egyedül nem merek elindulni Marokkó déli részére, ezért sajnos az is kimarad, Gibraltárral együtt

jó azért ezek sem lesznek olyan szörnyűek. még kacérkodok a gondolattal, hogy július 27-én elugorjak a Rockpartra megnézni a Kreatort, végülis másnap csak délután megy a repülő Barcelonába, de attól tartok hogy az úgy kicsit sűrű lenne már.

tegnap kiderült, hogy lesz három hét leállásunk július 21-től augusztus 10-ig, még a fentieken kívül valamivel meg kell tölteni, hogy ne őrüljek meg annyi idő alatt. nyomasztó tud lenni, ha az embernek semmi dolga nincs, egy idő után óhatatlanul önpusztító bulizást eredményez, amit szeretnék minimálisra redukálni lehetőleg.

mostanában több dolog történt, például:

- voltam pénteken Quimby-koncerten Tatán, jóvót
- szombaton Bob Dylanen Bécsben, az is

utóbbi egyébként a puszta véletlennek köszönhető, de örülök, hogy hagytam magam rábeszélni. ahogy annak is, hogy az eredeti tervekkel ellentétben végül mégis foglaltam szállást, ugyanis Dylan papa a 19:30-as kezdést hót komolyan vette és fél 10-kor már húzott is a faszba, tehát húzós lett volna a reggeli vonatig kóvályogni. így buli után ittunk még egyet (kettőt), aztán alvás. ééérdekes hostel volt mondjuk, először azt hittem hogy rossz címre jöttünk és ez egy crack house valami amerikai filmből, de aztán kiderült, hogy csak a recepció ilyen ótvar, a szoba tökéletes volt.
poén volt amúgy, hogy az utolsó dal pont az All Along the Watchtower volt, ami a kedvencem Dylantől.

közben vezettem is, eddig három órát, meg még holnap kettőt. azt hiszem, hogy legalább még egyszer ennyire lesz szükség ahhoz, hogy el merjek indulni leendő autókat kipróbálni az összetörés kockázata nélkül. a kuplung kezelését nem felejtettem el, viszont megőrjítenek az agyonbonyolított győri közlekedési helyzetek, vidéki büdös paraszt agyam nehezen dolgozza fel a hirtelen információáramlást.

megtört a többéves átok: miután ma hatodszorra mentem el a kibaszott plázába, hogy vegyek egy cipőt, mivel ami van, lassan leszakad rólam, végre találtam egy megfelelőt. tök örültem magamnak, majd hirtelen felbátorodva átmentem másik boltokba is, vettem még barna gatyát, négy pólót meg még egy cipőt a barna gatyához. szóval úgy gondolom, hogy most évekre letudtam a ruhavásárlást, még egy pulóver és ötvenezer fekete zokni kell, és nyugalom van ilyen téren.

ja egyébként ma megrendeltem a Bialetti Brikka kávéfőzőt, a kézi kávédarálót és a szemeskávét, elvileg még hétvége előtt ideér. azt hiszem, hogy soha többé nem alszok.

még van pár percem mielőtt megyek meccset nézni a főtérre - igazából ez csak egy indok arra, hogy igyak egy sört, valójában fingom sincs a fociról. gólra játsszák, nem?

14 év szemüveg után ma csináltattam kontaktlencsét. egyelőre olyanok a szemeim, mint aki egész éjjel beszívva hegesztett, de lesz ez még jobb is gondolom.

teljesen váratlanul egy valag pénz állt a házhoz, aminek nagyon örülök. mivel a májusban vásárolni tervezett autó árát elszórtam Finnországra, Norvégiára, meg mindenféle kivénhedt rockzenészek koncertbelépőire, így ezt most be tudom pótolni, de ehhez konkrétan félig újra kell tanulnom vezetni. 2013. február környékén lett meg a jogsim, azóta KETTŐ alkalommal vezettem autót, és egyik sem idén volt, így nem árt felfrissíteni a tudásomat. felhívtam pár autósiskolát, hogy nincs-e valami ráérős oktató, aki bevállalna engem pár órára, csütörtök reggel 8-kor megyek először.

a mai politikai hírek alapján az ország háromnegyede elmehet a kurva anyjába, köszi!

kicsit átszerveztem a nyaralási terveket: szerintem az út marokkói szakaszát becserélem egy kis fesztiválozásra: lesz egy fesztivál Colmarban, Franciaországban, ahol elcsíphetem a Motörheadet negyedszerre, és feltehetően utoljára. Zürichig elszaladok a railjettel, onnan valami helyi vonattal át Colmarba, lemegy a buli, megalszok valahol aztán másnap van egy TGV Perpignanba, ahonnét már csak egy óra vonatozás Barcelona. ha sikerül ügyesen megtervezni az utat, akkor elképzelhető, hogy még át tudok menni Gibraltárra és esetleg áthajózok Tangerbe, de a dél-spanyol kalandozások és a marrakechi vonatozás így már nem férne bele.
ez nem akkora probléma mondjuk, mert Marokkó ott lesz még jövőre is, de a Motörheadben már nem vagyok ennyire biztos. egyszer már eltemettem őket, idézőjelben, amikor Lemmy a hatodik turnét mondta le zsinórban, de csodák csodájára magához tért, és ismét koncertezik.

háromszor láttam őket eddig: az első Brnoban volt 2009-ben, önálló bulit toltak vagy hat előzenekarral. 2010-ben a Hegyaljára mentem értük, 2011-ben szintén a cseheknél, a Brutal Assaulton zúztak. mindegyik buli elég király volt, szenzációs lenne, ha most még egyszer láthatnám őket.

voltam Black Sabbathon.

egyébként már teljesen lemondtam a dologról. 2007-ben láttam a Sabbathot, de akkor még Ronnie James Dio énekelt, és Heaven & Hell néven játszották a turnét, de akárki akármit mond, az Black Sabbath volt. Ronnie tata meg is halt három évre rá, szóval érdemes volt megnézni.

az Ozzys Sabbath 2005 óta teljesen inatkív volt 2011-ig, amikor hirtelen bejelentették, hogy akkor turné, lemez meg minden. öt forintba nem fogadtam volna rá, hogy összejön. közben a dobos kihátrált, az énekes drogozni kezdett, a gitáros rákos lett, biztos voltam benne, hogy nem jön össze. végül elindultak turnézni, aminek a közeli állomásairól szerencsésen lemaradtam, így ismét eltávolodott tőlem a lehetőség, hogy megnézzem minden idők talán legnagyobb hatású zenekarát. 2013-ban kiadtak egy fantasztikus lemezt, majd ismét mentek egy kört, amiről újfent lemaradtam. végül eljött az idei év, amikor Tony Iommi gitáros elkezdte pedzegetni, hogy talán a júliusi londoni koncert lesz az utolsó a zenekar történetében.

kb. két hete egyik reggel felébredtem, és arra gondoltam, hogy most vagy soha. körülnéztem, a berlini koncertet ki is szemeltem hamarjában, de teltházas volt, szerencsére egy hétre rá volt egy müncheni buli, amire még kaptam jegyet. gyomorideggel vártam a koncert napját, nehogy ezek a rozoga, iszonyatos alkoholviharokon és drogfelhőkön átesett, szakadt öregemberek pont most haljanak meg, amikor a lehetőség kapujában állok.
reggel elszaladtam Münchenbe, várost nézni most nem volt kedvem, egyből a helyszínre siettem, ami a Königsplatz volt, eléggé meglepő húzás bulihelynek, de azért adta. szerencsére jutott karszalag a színpad előtti részre, szóval az előzenekarig hátralévő pár órát kényelmes sörözéssel tölthettem az árnyékban.
a Soundgarden sose volt a kedvencem, de most egész hangulatos bulit toltak. utánuk nem sokkal legördült a függöny, és minimális várakoztást követően

BLACK SABBATH

!!!

nem is részletezem, csak szuperlatívuszokban lehetne. mivel ez nem fesztiválfellépés volt, hanem önálló buli, így hosszabb műsort játszottak, szinte az összes kedvencemmel: War Pigs, Dirty Woman, N.I.B., Snowblind, Children of the Grave, Age of Reason, stb. mennyei volt. a zenekar nevét viselő dalnál meg olyan libabőr jött rám, hogy el sem tudom mondani. tényleg egy tömény katarzis volt az egész.
ezek a löttyedt angol öregurak simán lemosnak a színpadról bárkit, ezt biztosra mondom. igaz, hogy a dobos nem eredeti, de ez talán nem is baj, a gyerek még fizimiskájában is hasonlít a szakmából kiöregedett Bill Wardra, és még a szólója sem volt annyira unalmas.

sajnos minden jónak vége szakad egyszer, a kötelező Paranoid után vége lett. azonnal elindultam kifelé, aminek köszönhetően pont az orrom előtt húzott el a zenekar tagjait szállító négy fekete Mercedes, az egyik fél méterrel előttem, az ablakon keresztül láttam, hogy Ozzy Osbourne ül benne, szinte karnyújtásnyira.

a tömeggel együtt kiballagtam az állomásra, ahol még pont elértem volna az utolsó vonatot Győr felé, de sajnos nem arra volt jegyem, hanem a reggelire, szóval gyors telefonos segítség után kerestem egy hostelt, ahol alhatok egyet, majd reggel hazajöttem.

tényleg nem sok tartott vissza attól, hogy elmenjek a Nova Rockra is megnézni őket.

Nincs elfelejtve ez a sorozat sem. Ebben a részben ismét inkább az italozós helyekről írnék. Sok a fikázás, biztos öregszem, vagy mi.

Bohém – Drága, szar kiszolgálás, és iszonyatos hőség uralkodik évszaktól függetlenül.

Hrabal – Nagyon jó cseh söröző, pompás sörökkel, az egyetlen hátránya, hogy emeleten van, így nem lehet nyári estéken sört szürcsölgetni a teraszon. A kaját még nem kóstoltam.

Spenót Ételbár – Soha. Többé. Hiába olcsó, a kaja félig nyers volt, két falat után majdnem visszajött az egész, senkinek nem ajánlom.

SzínHely – Nagyon hangulatos, úgynevezett kultúrpince. Koncerten voltam itt, az árakra nincs különösebb panasz, de a hely elég szűk, harminc ember leült, és ennyi, a többiek álltak, de még egy fal sincs, aminek neki lehetne támaszkodni. Egy idő után meg olyan tömeg lett, hogy inkább eljöttem, pedig mondom, hangulatos. Időben kell érkezni talán.

Subway – Hát, nagyon nem én vagyok a célközönség. Ha valakinek ez számít, akkor elárulom, hogy olcsón be lehet rúgni.

Bridge – Legalább három éve nem voltam, de most szerencsére ismét meggyőződhettem róla, hogy mekkora egy fos hely.

Arany Szarvas Fogadó – Szégyennek tartom, hogy a Rába-part nincs tele teraszos éttermekkel. Ezt az egyetlent találtam a héten, hirtelen nekiindulva. A terv az volt, hogy iszok egy sört a parton, miközben olvasok, ezért szemeltem ki ezt a helyet. A fílinget kicsit beárnyékolta a modortalan pincér, aki enyhe megvetéssel szolgált ki, illetve a tőlem fél méterre füstölgő szúnyogriasztó oszlop, vagy micsoda. A szomszéd asztalnál unatkozó ezo-bio-öko-anyukák, a másik oldalon két dürhő paraszt mesélte charteres lastminute élményeit, szóval ez egy kicsit ilyen időutazásos, keserédes este volt. Több éttermet a Rába-partra!

Virgin Restaurant – Fasza kis hely, tágas terasszal, a beltér sem túl ocsmány, ide bármikor szívesen visszajövök majd.

Ismeretlen kocsma a Tihanyi Árpád úton – A Virgintől egy köpésre, de nem emlékszek a nevére. Csak egy jägerre ugrottunk be valamelyik hétvégén, de nagyon taráta hely, kb. a buszpályaudvari resti színvonalán.

Ja, hozzátenném, hogy időközben kipróbáltam az első részben említett Pálffy-étterem konyháját is, egész tűrhető, ráadásul szép helyen van.

A minap megkaptam egy ismerősömtől, hogy milyen jó nekem, mennyit utazok, stb. igazán megdögölhetnék már, vagy valami. Ugyanakkor sokan elfelejtik, hogy az utazás nem mindig csak játék és mese, néha igazán orbitális nagy szívás, vagy csak szimplán rohadtul kényelmetlen tud lenni. Összeszedtem pár esetet, amik az elmúlt években történtek meg:

- 22 órás montenegrói vonatozás után, amikor már azt hiszed, hogy mindjárt ott vagy, kiderül, hogy még 6 órát kell vonatozni, mert annyi a késés.
- Viharba kerülni a Lyon-München repülőúton, enyhe halálfélelem, a pilóta le se mert szállni, csak Nürnbergben, onnan busszal tovább.
- 18 órás buszozás Erdélybe egy olyan pöttöm busszal, hogy a térded nem fér el, és már az indulás utáni ötödik percben megfájdul.
- Ha annyiszor ezer forintom lenne, ahány órát töltöttem Csehországban, vonatokon a folyosón nyomorogva, akkor milliárdos lennék.
- Tavaly Olaszország felé 16 órán át ugatott a kutya a fülkében.
- Ma reggel, Münchenből hazafele kisgyerek vonyított 6 órán át.
- Nagyon jó alvónak kell lenni ahhoz, hogy az ember a vonaton végigaludjon egy éjszakát. Én egy alkalomtól eltekintve soha nem vettem hálókocsiba jegyet, így már egész pro szintre fejlődtem a kitekert pózokban való alvásban.
- Bármilyen 5 óránál hosszabb úton a dohányzás lehetőségétől való megfosztottság elég kellemetlen tud lenni.
- Iszonyat másnaposan, sőt még részegen Angliába repülni, közben a karfába kapaszkodni, hogy ne ájuljunk el és/vagy hányjunk össze mindent.
- Van, amikor az ember a biztonságáért aggódik. Madárinfluenza idején jártam Ukrajnában, maszkot kellett hordani az utcán, mert nem volt oltásom, Montenegróban pedig kiraboltak egy étteremben. A pincér.
- Dover-Calais közötti kompon viharban megpróbálni bármit is csinálni. A hullámok gyakorlatilag faltól falig baszkodnak a folyosón, hiába vannak korlátok.
- A különböző érdekes helyeken történő szarásokra nem térnék ki, de volt minden a vonat, busz, hajó, repülő, amit akarsz, egyik sem egy leányálom.

Szóval ja, igazából ezek nem olyan rettenetes dolgok, bizonyára Dél-Amerikában és Afrikában százszor durvább helyzetek vannak, de sajnos sok embernél már a fentiek is kiverik a biztosítékot.

Másnap reggel kihasználtuk a hotel lehetőségeit és fejedelmi reggelivel indítottunk, majd elindultunk felkutatni Trondheim további látnivalóit. Már előző nap feltűnt, hogy a városban rengeteg elhagyott biciklit látni, látszólag hetek óta érintetlenül lelakatolva ide-oda, ráadásul nem is olcsó jószágokat, hanem esetenként többszázezres vasakat. Ennek az okára azóta sem jöttünk rá.
A város szélére tartottunk először, a Sverresborg nevezetű skanzen felé. Mint megtudtuk, ez a korábban Trondheim helyén álló ősi város egyik központja volt, 1182-ből származó erőddel, és néhány további korabeli épülettel. A későbbi századok során aztán egyfajta emlékhely lett, a város terjeszkedésével néhány tipikus faházat áttelepítettek ide és múzeumokat alakítottak ki bennük.
Láttunk néhány kimondottan érdekes dolgot, viszont mivel május vége még erősen off-season, így egy rakás épület még nem volt látogatható, köztük a 12. századi Haltalden fatemplom, ami a bergeni Fantofttal ellentétben nem lett felgyújtva. Az oldalán lévő repedéseken próbáltunk befotózni, hátha meglátunk valamit belőle, de persze nyilván nem sikerült. Be kellett érnünk a többi tipikus norvég faházzal és eredeti berendezésükkel, igazából 50 koronát még pont megér Sverresborg, de a Haltalden azért fájó pont maradt. A skanzen közepén található erőd romjairól pedig tökéletesen látható volt Munkholmen szigete, ahol régebben valami szerzetesek éltek, meg általános kivégzőhely volt szar arcoknak.

Innen csak cél nélkül csapódtunk, megnéztük a világ első biciklis felvonóját. Trondheim egyébként is a bringások városa, a város egyik hídján egy számláló méri az ott áthaladó bringások mennyiségét, egyik éjfél előtt bőven ezer fölött volt. A felvonó pedig az egyik legmeredekebb utcán visz fel, jobb lábbal kell megtámaszkodni egy vasdarabon, ami gyakorlatilag feltolja a júzert.

Később az 1600-as években épült Kristiansten-erődhöz mentünk, ami szerencsére még késő este is látogatható volt, a falakról egész jó kilátást nyújtott. Az estét pedig ismét a Lade-félszigeten töltöttük, ezúttal kicsit jobban felszerelkezve az éjszakai szél ellen.

Másnap reggel a hév-szerű villamossal elmentünk egy Bymarka nevű területre kirándulni. Szerencsére időben bekapcsoltam a trackert, ugyanis aznap egy laza 22 kilométert toltunk le hegyre fel, hegyről le, egész nap. Nem hangzik soknak, de olyan terepen tettük meg mindezt, hogy az valami hihetetlen.
Először is megdöbbentően szép, mondanom sem kell. Másodszor kurvára mocsaras volt időnként, annyira, hogy még a térképen is fel volt tüntetve a mocsár. A turistajelzések persze a mocsáron át vezettek, sőt volt hogy a mocsár közepén volt az elágazás konkrétan. Egy idő után elhagytuk a kijelölt utat, és csak mentünk a fejünk után, nem gondolva semmire, szinte tök csendben élvezkedve a tájon. Néha megálltunk lőni egy panorámafotót, vagy szólni a másiknak, hogy bazmeg miezmá, háhogy lehet ilyen szép valami.
Érintettünk hat vagy hét tavat, néhol kiszáradt vízesések medrében kapaszkodtunk, illetve mohaszőnyegen ebédeltünk. A nap csúcspontja a 700 méter körüli Grakallen megmászása volt, ami a legnagyobb magaslat a környéken, 360 fokos kilátást nyújtva a messzeségre. Trondheim egészen apró pontnak tűnt, messze északon pedig fekvő óriásnak látszottak a havas hegycsúcsok. Kész, egymerő extázis, katarzis, ide akarunk költözni, le se jövünk innen soha, mert minek. Nincs már szükségünk az anyagi világra.

Mivel ezt nem lehetett überelni semmilyen szinten, így lassan visszamentünk a szállásra. Éjjel kettőkor szikrázó napsütésre ébredtünk, Eszti kiment hajnalt fotózni, de én csak az ablakig bírtam vonszolni magam. Ő még rátett egy lapáttal a kimaxolás csúcsára.

Másnap pedig hazajöttünk.

Kár volt.

Elkezdtem kidolgozni a következő utam részleteit, de olyan történt, ami még soha: elakadtam. Megterveztem az első három és fél napot, költségvetéssel, szállással, mindennel, majd elakadtam egy városnál, ahonnét semmilyen továbbutazási lehetőséget nem találtam a következő úticélhoz. Jelentem, a világ vége Malagában van.

A beszámoló első részéből kimaradt néhány részlet, először ezeket pótolom:

- Oslóban csodálatos fekete tulipánokat láttunk a városban, indokolatlan mennyiségben
- Véletlenül beestünk egy Silkeramp nevű zenekar koncertjére egy Skaugum nevű romkocsmába. Belépő nem volt szerencsére, de egy sör 80 koronánál kezdődött (kb. 3200 Ft), szóval csak néztünk, de elég jó garázsrockot toltak
- Szintén volt valami koncertféleség egy skót pubban, ahol többek között jazzdalokat nyomtak, például olyat, amit Hugh Laurie is feldolgozott az egyik lemezén, de most ha agyonvernek sem jut eszembe a címe
- Az oslói építészeti múzeum tetejére fel lehet menni gyalog, illetve biciklivel is, nagyon állat.

Tehát ott hagytam abba, hogy Bergen. A város közepén látható a Világörökség részét képező Brygge, ami egy hangulatos sétálóutca, híresen tarka norvég faházakkal. Legtöbbjük bizsuárusként üzemel, és úgy néz ki, mintha éppen összedőlni készülne, mindenesetre szaporán reméltük, hogy nem pont akkor fog. Érkezésünk napján érintettük még a Hakonshallent, amit egy Hakon Hakonsson nevű északi vadállat úriember kezdett építtetni 900 évvel ezelőtt. Az nem fából volt mondjuk.

Másnap reggel elhatároztuk, hogy megmásszuk a kb. 700 méter magas Ulrikent. Azt állítják, hogy amíg nem jártál az Ulriken tetején, addig nem is láttad igazán Bergent. Hát jó, akkor nézzük meg igazán, de a felvonó helyett mi a gyalogutat választottuk. Eszti jóval rutinosabb hegymászó, mint én, így eléggé kapkodnom kellett a lábaim, ha lépést akartam tartani vele. Néhol erőm sem volt körülnézni, milyen szép helyeken járunk, mivel arra figyeltem, hogy ne törjem el a lábaim, miközben szikláról sziklára ugrálok, illetve valahogyan elegendő oxigént juttassak kétségbeesetten fuldokló szervezetembe. Az első fél óra után azonban helyreállt a vérkeringésem, és különösebb akadály nélkül tettük meg a hátralevő út nagy részét.
Egy idő után beértünk egy nagyobb adag felhőbe, majd kb. közvetlenül a csúcs közelében rájöttünk, hogy a városból lófasz nem fog látszódni, hiába érünk fel hősiesen. Így kb. az utolsó ötven métert kihagyva egy Montana feliratú tábla felé indultunk, mert az viccesen hangzott. A térképünk szerint néhány tó is feküdt abba az irányba, szóval miért ne, meg minden.
A terv az volt, hogy az erdőn, hegyeken keresztül, egy óriási kerülővel elérjük a Bergen túlsó szélén található Fantoft-fatemplomot, lehetőleg még a délután 4-es zárás előtt. Ez nem tűnt lehetetlen feladatnak, pedig nem is rohantunk, bőven adtunk időt magunknak arra, hogy néha megálljunk enni, inni, gyönyörködni a kilátásban, ilyesmi. Volt néhány katartikus pillanat, például egy lélegzetelállító szépségű tó partján, ahol legalább fél órán át csak hallgattuk a csendet. Többször megfogadtam, hogy megtanulok rendesen fotózni, mert akárhogyan próbálkoztam, képtelen voltam épkézláb képeket összehozni, ami legalább töredékében visszaadja a tájat. Mondjuk a kristálytiszta levegőt és az igazi, norvég, erdei csendességet semmilyen apparátus segítségével nem lehet prezentálni, azt ott helyben kell megtapasztalni.
Fél 4 körül elértük a Fantoftot, jócskán elfáradva. Jól lehúztak minket a belépővel, de megérte megnézni ezt a templomot, amit még az első keresztény norvégok építettek, majd 1992-ben a helyi black metal közösség tagjai gyújtottak fel. A füstölgő romokat a Burzum - Aske című lemezének a borítóján lehet megnézni. A templom belsejét teljesen újra kellett építeni, de a külső elemeken még ma is látszik a tűz pusztításának a nyoma.

Innen villamossal indultunk vissza a városközpontba egy gyors kajaszünetet követően. Éppen valami művészeti fesztivál zajlott, így először a fő sétálóutcában kaptunk el egy szimfonikus koncertet, majd egy bevásárlóközpont előtti sarkon hallgattunk egy feldolgozásbandát, akik Bill Haleytől a Pink Floyding mindent nyomtak. Utoljára még szemügyre vettük a halpiacot, amit Eszti enyhe émelygéssel vegyes undorral fogadott, de nem tehetek róla, imádom az ilyen helyeket, bár egy balul sikerült montenegrói kaland óta halat nem eszek, csak elvétve.

Este 11 körül felkászálódtunk az éjszakai vonatra, ami visszavitt minket Oslóba. Minden ülésen egy kis csomag várta az utasokat: pléd, felfújható kispárna, füldugó és ilyen szemfedő, vagy mi. Ezeknek nagy hasznát vettem, így viszonylag tűrhetően sikerült végigaludnom az éjjelt az amúgy nem túl kényelmes ülésben. Reggel fél 7-re értünk Oslóba, ahonnét 8-kor indultunk a következő hatórás útra Trondheim felé. Az út hasonlóan csodálatos volt, mint a bergeni, még úgy is, hogy az utolsó 3 órát buszon kellett megtennünk valami áradás miatt. Délután fél 4 körül értünk Trondheimbe, majd kissé elgyötörten megkerestük a szállásunkat, ami kellemes meglepetésünkre a hotel legfelső emeletén volt, óriási panoráma-ablakokkal, pazar kilátással a városra.

Gyors zuhany után nyakunkba vettük a várost. Elsőként Trondheim jelképét, a monumentális Nidaros-katedrálist céloztuk meg. Én alapból imádom az ilyen gótikus épületeket, a prágai és a lyoni katedrálisok is nagy kedvenceim, ez pedig különösen fontos számomra, hiszem az épület keleti oldaláról készült fotó látható minden idők egyik legfontosabb black metal lemezének, a De Mysteriis Dom Sathanasnak a borítóján.

Ezután kicsit tekeregtünk a városban, meglestük a bergeni Bryggenhez hasonló belvárost, a cölöpökön álló faházakat, a régi hidat, sétálóutcákat. Érezni lehetett, hogy bő hatszáz kilométerrel északabbra jöttünk, nem bántam, hogy vittem magammal egy plusz pulóvert.
Éjszakába fordult az idő, mire kiértünk a tengerpartra a Lade-félszigeten. Ez mondjuk azt jelentette, hogy kezdett félhomály lenni, nem ám valami csillagos éjszaka, meg ilyesmi. Olyat egyszer sem láttunk. A tenger halk morajlását hallgatva megfogadtuk, hogy ide még visszajövünk kipihenten, majd visszabattyogtunk a szállásra, és holtfáradtan nyugovóra tértünk.

folyt köv.

Szóval 21-én reggel korán ébresztő, a Hegyeshalom-Bp vonalon lévő állandó késések miatt a railjetet választottam a biztonság kedvéért, irány Kelenföld, ott összefutottam Esztivel. Kipróbáltam a 4-es metrót, noha meg mertem volna esküdni rá, hogy csak az unokáim fognak utazni rajta. Igazából szép, meg minden, de ahogy hallom, tök fölösleges az egész, bár az igaz, hogy valamivel gyorsabban értünk Kőbánya-Kispestre, mintha a Déliből indultunk volna. Busszal Ferihegy, majd laza kétségbeesés, hogy az online check-in csődje után a self check-in sem működik a helyszínen, de szerencsére nem kellett pluszban fizetni.

A repülőn ittam egy fos kávét, majd két és fél óra után megérkeztünk Oslóba. Onnan a Flytorget 19 perc alatt bevitt minket a bő 60 km-re lévő Oslo S gigapályaudvarra, ahol az összes oslói vonat, metró, busz, stb. központja van. A szálláshoz vezető utat mondjuk jól nem nyomtattam ki, de kb. 10 perc alatt rájöttünk, merre kell menni. A zsúfolt belvárosból húsz perc gyaloglás következett, eleinte ilyen turistanegyedben, ami hirtelen átváltott gettóba, majd egy viszonylag civilizált helyen megtaláltuk a hostelt. Itt sikeresen eltévedtünk az épületen belül, majd ilyen horrorfilmszerű jelenetek után megleltük a szobát, elégedetten nyugtáztuk, hogy mind a 8 ágy foglalt lesz a kb. 15 négyzetméteres szobában, ledobáltuk a táskákat, majd elindultunk várost nézni.

Ez volt az a pillanat, amikor elkezdett esni az eső, de szerencsére fél óra után abbahagyta, és többet nem is esett az elkövetkezendő egy hétben, mondhatni óriási szerencsénk volt. Viszonylag random módon elindultunk a Karl Johans gate-n végig, ami kb. a fő sétálóutca, nagyjából a pályaudvartól a királyi palotáig. Semmi jellegzetes norvég dolgot nem lehet látni menet közben, persze vannak szép házak, meg egy park, de azért annyira nem basz oda. A norvég parlament elég ronda, és a király lakóhelye sem egy nagy szám, azon kívül, hogy hatalmas. Beugrottunk a Hard Rock Caféba nyálat csorgatni, volt néhány meglepő ereklye, Michael Jackson, Prince, James Hetfield, Ace Frehley, Bruce Springsteen, és egyéb arcoktól.

Rövid kajaszünet után loholtunk tovább, valami park, Ibsen-múzeum, egy Rózsadomb-szerű lakónegyed - utóbbiban egy nagyon szürreális jelenetet láttunk, megyünk ilyen százmillás házak között, erre az egyikből kijön egy vikingszerű faszi egy hatalmas fatörzset cipelve a vállán, amit hanyag mozdulattal behajított egy konténerbe. Nem jön át így, de annyira vicces volt, hogy még napok múlva is ezen röhögtünk.

Következő állomásunk a Frogner-park volt, ahol egy állandó kiállítás üzemel Gustav Vigeland szobraiból. Elég elborult volt, főleg a park közepén látható, meztelen emberi testek alkotta obeliszk. A Hannibal című sorozat első évadjában látható egy hasonló mű, egy sorozatgyilkos keze által elkövetve, és mivel a főszerepet a norvég Mads Mikkelsen játssza, valami azt súgja, hogy talán Vigeland ihlette azt az ominózus jelenetet.

A Frogner szélén láttunk egy figyelemfelkeltő mementót, ami az Oslóban a harmincas években működő emberi állatkertre emlékeztetett, ahol négereket nézhettek a norvégok. Elég durva belegondolni ebbe, mindenesetre fontosnak tartom, hogy szembenéznek a múlttal, ahelyett, hogy szépítsék, mint ahogy nálunk szokás.

Ekkorra már világossá vált, hogy sem aznap, sem másnap nem fogunk tudni bemenni a Munch-múzeumba, hogy megnézzük legalább a legfontosabb Munch-festményeket, így a tengerpart felé vettük az irányt, futólag megnéztük a városházát, a kikötőt, illetve az Akershus-erődnél megbeszéltük, hogy reggel itt folytatjuk.

Mivel délben indult a vonatunk tovább Bergenbe, így csak az Akershus fért bele a másnapi programba. Ezt az erődöt az 1200-as évek végén kezdték el építeni, és még ma is van szerepe a norvég hadsereg szempontjából. A falakról elénk táruló kilátás elég pazar volt, de nyomába sem ért mindannak, amit később láttunk.
Gyorsan feltöltöttük étel-italkészleteinket, visszamentünk a pályaudvarra, majd elindultunk Bergenbe.

A vonatút valami szenzációs volt. A tengerszint magasságából néhány óra alatt 1200 méter fölé emelkedtünk, tavaszból hirtelen váltottunk télbe. Először csak a hegyek kezdtek magasodni, egy-két vízesés tűnt fel az oldalunkon, majd a növényzet is fokozatosan ritkulni kezdett. Nemsokára megjelentek az első hófoltok, majd átléptünk a hó és jég birodalmába. A vonat fedélzeti hőmérője szerint csak 10 fok volt kint, ennek ellenére mindent hó borított, néhol szabályos kék színekben pompázva, mintha valami sarkvidéki gleccserek között járnánk. A fényképek nem adják vissza, mennyire csodálatos látványt nyújtott. Később elértünk a Flam-vasútvonal kiindulópontjához, ami szintén szerepel még a bakancslistámon, majd a tavaszba fokozatosan visszatérve, estefelé megérkeztünk Bergenbe.

Elvágtáztunk a szállásra, majd a késői sötétedést kihasználva sétáltunk egyet a városban. Később a függővasúttal felmentünk egy nagyobb magaslat tetejére, pont időben elcsípve az este 11-es naplementét. Akkora giccsparádé volt, hogy kb. így percekig bámultuk szótlanul, tényleg nem tudom rendesen körülírni.
Noha a nap nagy részében csak egy vonatból bámultunk kifelé, mégis elég fáradtak voltunk, így nem sokkal később elmentünk aludni, amit nehezített, hogy a mexikói szobatársam focimeccset nézett a telefonján, de szerencsére elég kimerült voltam ahhoz, hogy fadarabként elterülve elaludjak.

folyt. köv.

Dolgok, amik rendkívül szimpatikussá teszik Norvégiát, és pénzbe sem kerülnek, tehát simán lehetnének itthon is, de nincsenek vagy szarok:

1. Nem az van kiírva, hogy 'Tilos a dohányzás', hanem 'Köszönjük, hogy nem dohányzik'. Mennyivel kedvesebb már, és feltételezi a jóemberről, hogy nem fog rágyújtani, ha nincs kifejezetten, határozottan ráripakodva, hogy necigizzé itten.
2. Lehet dohányozni a peronon, mégsem dől össze a világ.
3. Az emberek udvariasak és segítőkészek, még akkor is megpróbálnak segíteni, ha éppen nem tudják a választ a kérdésre.
4. A norvégok többsége jobbra áll a mozgólépcsőn, mint ahogy az egy normális országban elvárható.
5. Nincs elképesztő módon propagálva az alkoholfogyasztás, sőt kifejezetten korlátozott körülmények között lehet italt vásárolni, ellentétben a pálinka-szabadságharcot folytató, több százezer alkoholistát kinevelő Magyarországgal, ahol látszólag semmit nem kezdenek ezzel a problémával, és teljesen természetes, hogy _minden_ családban van alkoholbeteg.
6. Ha a vonat valami miatt megáll, kb. 3 másodpercen belül teljes körű utastájékoztatás következik a lehetséges okokról és a továbbindulásról
7. Nem baszogatják a polgárt hülyeségekkel. Ez kicsit hosszabb téma, mint amit itt ki lehetne fejteni, a lényeg az, hogy az ország vezetői nem akarnak mindent beszabályozni, megmondani, előírni, központosítani, kézben tartani, hanem hagyják kibontakozni a jóembert.
8. A fiatalokat nem ellenségként kezelik, hanem rájöttek, hogy a nyugdíjasok helyett ők jelentik a jövőt, ezért velük kell foglalkozni és őket kell támogatni ahelyett, hogy vénasszonyok és vénemberek döntsék el, hogy mi történjen az országban.
Most így ennyi jutott eszembe 5 perc alatt, de lehetne még folytatni. Ráadásul ezek csak az ingyenes dolgok, mert nyilván nem lehet rendesen összehasonlítani egy, az olajból hihetetlen bevételekkel rendelkező országot egy csóróval.

Dolgok, amik itthon jobbak, mint Norvégiában:

1. Kávé

nemsokára lesz beszámoló a norvég útról. nagyon nem volt kedvem hazajönni, tele van a tököm az országgal és a benne lakókkal egyaránt, ezt az ep-választások csak fokozták.

Wahorn András tökéletesen összefoglalja gondolataimat ebben a dalban.

Gondoltam, elmegyek Amerikába
Itt hagyom kis hazám a büdös picsába
Megvan az útlevelem, és pénzem is van, kurva sok
Unom már, hogy mindig hazudoztok
Csókollak benneteket magyarok

egyik nap majdnem írtam egy bejegyzést arról, hogy néhány undorító féreg politikus miatt az embernek még akkor is emigrálhatnékja támad, ha jó megélhetést biztosító állása és viszonylag nyugodt élete van. aztán rájöttem, hogy attól még, hogy pár ezer kilométerrel arrébb költözök, a helyzet idehaza még ugyanaz marad, ugyanazok a lehangoló belföldi hírek jönnek az internetből, a különbség csupán annyi, hogy máshová fizetek adót.

na jó, azért van pár egyéb dolog is, például más országokban van működő államigazgatás, elfogadható egészségügy, ilyesmi. az életem egy bizonyos pontján mindenképpen szeretnék külföldön dolgozni legalább egy rövid ideig, nem is a pénz, hanem maga az élmény, a tapasztalat miatt.
mondjuk nem lesz egyszerű feladat. ehhez olyan állás kéne, ami legalább másfélszer annyit fizet, mint amennyit itt megkeresek. ez megoldható, ha ugyanabban a munkakörben helyezkedek el, amilyenben most vagyok, de ahhoz mindenhol legalább 3 év tapasztalat kell, nekem pedig még csak szeptemberben lesz meg a 2. ezenkívül kéne egy második idegen nyelv, amin meg tudok szólalni, mert az angol önmagában kevés. angliába nem költöznék, kizárólag norvégia, svédország, hollandia jöhet szóba, ezek közül is az utóbbi a leginkább esélyes.

úgy vagyok vele, hogy először megteremtem magamnak itthon a biztos hátországot: még egy-két apróság hiányzik ahhoz, hogy elmondhassam, a lakás falain kívül minden az enyém, a teljes berendezés, ami egy élethez szükséges, tehát a következő projekt a saját kecó kell legyen. nos én eleve gyűlölök mindenfajta kölcsönt, nemigen akaródzik elkötelezni magam száz évre a bank felé, meg ilyesmi, ráadásul tisztában vagyok vele, hogy egy ember élete bármikor összeomolhat, ha elveszíti a munkáját és ott marad a tetemes kölcsön, amit törlesztenie kell.

a megoldás erre a felhalmozás lehet. legalább annyi pénzt kell tartalékolni, ami akár egy évig is fedezi a törlesztést, vagy még tovább, tehát ha beüt a szar, akkor nem viszi el a bank az életed álmát, hanem szépen fizetgeted tovább, miközben böngészed az álláshirdetéseket.

életemben 5 hónapot éltem családi házban, amikor egy rövid időre koppánymonostorra költöztem albérletbe. talán az volt a legszebb nyár, amikor bármelyik nap kiülhettem a teraszra egy üveg borral, csak hogy bámuljam, ahogy az erdő mögött megy le a nap. ez azóta is élénken él bennem, ha rajtam múlik, házat fogok venni egy környékbeli kis faluban, valami nyugis helyen, ha pedig óriási szerencsém lesz, akkor könnyűszerkezetes faházat vagy rönkházat.

ehhez az sem ártana, ha egy kicsit ésszerűbben költekeznék. most elkezdtem kicsit odafigyelni a dolgokra, és rájöttem, hogy rengeteg fölösleges kiadásom van, ami simán megspórolható lenne, ha a pillanat hevében nem tűnne gecijó ötletnek. önuralmat kell gyakorolnom ilyen téren is, különben hogy akarnék elérni bármi nagyra törő dolgot, ha a pénzt nem vagyok képes okosan használni. szóval ezen fogok dolgozni mostanában.

szeretném elmondani, hogy mélységesen megdöbbentett az eurovíziós dalfesztivált övező mélysötét butaság és gyűlölethullám.

1. az eurovízió nem egy mértékadó, nívós esemény, 99%-ban szar előadók játszanak szar számokat, abszolút súlytalan dolog, meg lehet nézni, hol tartanak a pár évvel ezelőtti nyertesek. ebből következik, hogy óriási baromság messzemenő következtetéseket levonni arról, hogy akkor most merre is tart a világ, ha már ilyen dolgok vannak a tévében
2. freakek mindig is voltak, az emberek már kétszáz éve is pénzt adtak szakállas nő megnézéséért a cirkuszban, igaz akkor még nem akarták kiirtani őket. egyébként pont a freakshow jelleg miatt tudott nyerni a Lordi is 2006-ban
3. szakállas nő a tévében nem egyenlő európa végromlásával és a nyugati kultúra végleges pusztulásával, mint ahogy azt néhány beszűkült, ostoba, magát értelmiséginek tartó ember állítja
4. több ezer olyan ember jár köztünk, aki szerint azt, aki nem olyan mint mindenki, azt meg kéne ölni. ízlelgessétek ezt egy kicsit

egyébként részben ide kapcsolódik, hogy 2012-ben pont stockholmban voltam, amikor a svédek megnyerték a döntőt, és mivel lehetett tudni előre, hogy esélyesek, így kötelező volt nézni a műsort, és együtt szurkolni velük, meg minden. akkor hallottam az egyetlen olyan eurovíziós számot, ami szerintem jó. egy 47 éves macedon milf énekli ezt a dalt, szerintem zseniális.

én vagyok az ember, aki ott sem volt.

előbb hallottam 3-4 jó sztorit, meg láttam pár fotót, mindegyiknek szereplője vagyok, és semmi emlékem sincs róla. nekem ez valahogy úgy néz ki, hogy a jól sikerült bulikból ilyen pillanatképek maradnak meg, és az egész este pedig csak egy ilyen masszává áll össze, mint valami bulizós videoklip, bevágásokkal innen-onnan, kocsmából ki, koncertre be, vagy fordítva, leöntés, törvénysértés, üvöltözés, röhögés, egy-két poén, valami vad zenei aláfestéssel, de nem egybefüggő, kerek-egész formában elmesélhető valami. nem is nagyon szoktam mesélgetni másoknak, hogy mikor mi volt, egyrészt senkit nem érdekel, másrészt nem is lehetne visszaadni az életérzést.

a négy nap alatt végig kísértett a múlt.

ex-lakóhely, ex-barátnők (több is ráadásul), ex-zenekar, ex-élet, minden összejött, mintegy mementójaként egy olyan életszakasznak, amit már régen magam mögött hagytam.
többen kérdezték, hogy nem rossz-e ez így, de az, hogy a fenti dolgok elé az ex jelző került, minden esetben az én szabad, saját döntésem volt, nem egy kényszer szülte dolog. a rossz az lenne, ha beleragadnék egy olyan helyzetbe, ami fölött minimális befolyásom sincs. mindenesetre egy érzelmi hullámvasút volt kicsit, aminek a végén óriási megkönnyebbüléssel hagytam ott szülővárosomat. nincs már ott számomra semmi új a nap alatt, és szerencsére a sors kalandvágyó természetet adott, nem is tudnék ott maradni.

nem szabad hátranézni, csak előre.

hallgassatok Wovenhandet, mert nagy királyság.

nem tudom szavakba önteni a hétvégét. az egyik legjobb pillanatnak talán azt mondanám, amikor a szombati koncert után megérkeztem a házibuliba, és a társaság az ajtóban várt, sütivel és a foreevörjáángot énekelték, kurvajó volt :) aztán később az utcán valaki nyakon öntött sörrel, mire én azt visszaadtam, csak nem annak, akitől kaptam, de szerencsére az illető nem akadt fenn ilyen apróságokon akkortájt, olyan állapotban.
egyébként jó lenne, ha egy kicsit visszafognám a költekezést így a norvég út előtt, mondjuk éjjel kettőkor nem taxival átmenni szlovákiába cigit venni, meg ilyenek.

megkóstoltam az akácvirág-pálinkát. hááát. nem mondanám rossznak, sőt kimondottan érdekes, de van egy enyhe öregasszonykölni-beütése. mondjuk a többedik után már pont mindegy.

kirúgták az egyik holland kollégámat, amit őszintén nem bánok, mert őt éppen ki nem állhattam. utolsó húzásként még megpróbálta jól átvágni a céget, és átvinni az egyik általa szerzett nagy megrendelést egy másik csapathoz, de még idejében kapcsoltam, és megakadályoztam a dolgot. baszok rá, ki mit gondol erről, én nem akarom, hogy elvegye előlünk a bevételt.

arra gondoltam, hogy írok majd ilyen guilty pleasure-listát, vállalhatatlan zeneszámok, amiket imádok. most nincs rá időm, de ezt iderakom magamnak emlékeztetőnek.

mondjuk a hétvége nem volt rossz, sőt. kicsit szerintem túl is toltam a bulivonatot.
szombaton győrben voltunk néhány ismerőssel, bár csak ilyen történések masszájává áll össze az egész, néhány kiragadott emlékképpel. a vasárnap éjjel, komáromi bulizás már koherensebb dolog, vállalhatatlan zenékre házibuliztunk, ezekben én mindig partner tudok lenni természetesen.
szerencsére volt annyi eszem, hogy hajnalok hajnalán visszajöttem győrbe, így a húsvéthétfőt fekve agonizálás helyett azzal töltöttem, hogy elmostam a szombati buliról maradt ötezerhatszáz poharat és egyéb edényt, valamint kicsit kitakarítottam. a főzésre már nem jutott idő/kedv, de hát ezért vannak a takeaway helyek.

néha olyan jókat röhögök az embereken. az egyik munkatársam folyamatosan fúrja a másikat, állandóan azt nézi, mibe köthet bele. tegnap az volt soron, hogy az illető nem azt fütyüli, ami a rádióból szól hanem valami mást, és ez őt rettenetesen zavarja. annyira nem tudtam értelmezni ezt, hogy kinevettem a szerencsétlen idiótát.

ma bolondokháza volt, jöttek a lengyelek, hogy megnézzék, milyen fasza gépünk van, ami persze előző nap tönkrement. azért megmutattuk, hogy kikapcsolt állapotban is tök kemény, csillog rajta a napfény, előre köszön, leviszi a szemetet, illetve csak vinné, mert háthogy beszart, és a szerelő azt mondta, hogy ehhez ő kevés. a lengyelek kicsit vakargatták a fejüket, majd beültek az autóba és szerintem fékezés nélkül visszamentek wroclavba. mindegy, a biznisz azért összejött, nem haverokat keresek, hanem fizető vásárlókat.

a gépnek egyébként nagyon egyszerű baja volt, mindössze két napba telt a faszinak, hogy szétszedje annyira apró alkatrészekre, hogy kiderüljön, valójában egy kb tízcentis, öteurós baszt kell kicserélni rajta, és utána úgy muzsikál majd, mint ide lacháza.

nyáron ezt az utat kéne megtenni, plusz még Andorra, azt kifelejtettem az útvonaltervezésnél. szerintem majd megpróbálok találni valami útitársakat, legalább az út egy részére.

hogyan ne főzzünk?

1. vásároljunk sok, finom húst
2. otthon tegyük be a hűtőbe, de ne fagyasszuk le, mondván hogy úgy egyébként sem az igazi, meg majd holnap jól megcsináljuk
3. dolgozzunk 3 napig napi 14 órát
4. a negyedik napon vegyük észre, hogy a hús még mindig ott van a hűtőben, mert minden nap, mire hazaértünk, már a kajafutár számát is alig bírtuk bepötyögni a telefonba, nem hogy még főzni, meg ilyen egyéb úri huncutságokat művelni
5. szomorúan dobjuk ki a picsába

long story short: főzzünk hétvégén

tegnap voltunk a Hrabal sörözőben, ami valószínűleg az egyik kedvenc helyem lesz a jövőben. majd írok róla bővebben, már készül a Hovamenjünk-megmondás negyedik része, de még pár helyre el kell látogatnom. egyébként jót beszélgettünk, meg minden, de ez nem ide tartozik.

ja, és megtört az átok, találtam egy tök fasza farmert, és megérett bennem a vágy arra, hogy épkézláb ruhadarabokat hordjak, amiknek nem csak az a funkciója, hogy ne fagyjak meg, hanem esetleg esztétikusak is. igaz, hogy erre közel 26 évet kellett várnom, de hát sose késő, igaz?

a teljesség igénye nélkül ezek a 2014-es lemezek jók:

The Oath: The Oath - két csaj, doomos valami, a The Devil's Blood - Purson tengelyről kb. zseniális
The Afghan Whigs: Do To the Best - hát ezen lemez megszületésére se sokan fogadtak volna. szerintem nagyszerű visszatérést produkáltak.
Kandle: In Flames - ilyen sátánpop, mágikus dallamok, boszorkánykodás
The Socks: The Socks - vízzel hígított Down, de néhány dalt eléggé eltaláltak
HAW: Soundtrack of Our Friendship - az aktuális kedvenc, magyar, mázsás riffeket tartalmazó zenekar
The Greenleafs: Trails & Passes - motorozzuk bele a naplementébe flegmán cigizgetve

ezek a lemezek pedig szarok:

Black Label Society: Catacombs of the Black Vatican - hát a Fekete Címke Társaság kb. úgy ír lemezt az elmúlt tíz évben, hogy fogják a régi dalokat, megcserélik a szövegben a sorokat, átrendezik a riffeket, adnak neki új borítót, aztán mehet a piacra. egy fos az egész
Nashville Pussy: Up the Dosage - még a Karcolat idején kaptam egy promo cd-t tőlük, az nagyon jó volt, de most már csak önmaguk árnyéka, ráadásul az a dekoratív csaj is kiszállt, azt hiszem
Truckfighters: Universe - jó, ez annyira nem szar, de nem érintett meg mélyen
Warpaint: Warpaint - ahogy ez sem, vagy még csak nem találtam meg a megfelelő hangulatot
Wolfmother: New Crown - most már biztosan kijelenthetem, hogy a Wolfmothernek egy darab slágere volt, az első lemezen, azóta pedig nem alkottak semmi értékelhetőt

szóval kijelenthetjük, hogy az év első negyedében a The-vel kezdődő zenekarok állnak nyerésre.

all aboard the höhö-train

ismét megpróbálom rákényszeríteni magam arra, hogy találjak egy ruhadarabot. rendkívül nehéz feladat, mivel roppant különleges igényeim vannak, amiknek közel lehetetlen megfelelni.

nekem ugyanis:

- egy

- sima

- egyszerű

- fekete

- Levi's

- farmer

- kell

vagy maximum kettő. meg esetleg egy világosbarna. de nem, óriási elvárásaimat a győri farmerkereskedők nem tudják megugrani, eddig nem találtam semmit. utolsó reményem az ETO-parkban lévő Levi's márkabolt, ha ott sem találok semmit, akkor gatya nélkül járok, örökre. azt már nem is mondom, hogy néhány pólóra, pulóverre is szükségem lenne, meg lassan új cipő sem ártana, de nekem a ruhavásárlás szabályosan fizikai fájdalmat okoz, szóval ezeket majd így apránként.

Duff McKagan önéletrajzi könyvét olvasom most, sikerült egy olyan hosszú művet írnia, hogy 1 hét olvasás után is még csak a Guns N' Roses 1986-os klubbulijairól ír. mondjuk legalább nincs benne annyi szenvedés, mint Steven Adlerében.

ja, és feliratkoztam a Scribd-re, kipróbálom, hogy mit tud azért a havi tíz dollárért. már most találtam egy rakás fontos könyvet, amit sehonnan nem tudtam összekalózkodni. kár, hogy csak ilyen pdf meg txt meg egyéb nyomorult formátumokban lehet letölteni, majd utána konvertálgatni, aztán vagy megzavarodik a kindle, vagy nem. de általában azért nem.

ezt megírtam tumblrre, de ide is bemásolom, kicsit bővítve:

norvég vasutas akarok lenni.

a választások eredményénél már csak az emberek ostobasága elszomorítóbb.

persze lehetne mondani, hogy na, akkor húzzunk el külföldre, ha nem tetszik valami, de aztán hamar rájön az ember, hogy a kényelmes fostengerben evickélni még mindig kellemesebb, mint újra elölről kezdeni mindent. utóbbi dolognak is megvan a szépsége, de hát nyilván nem könnyű dolog.

az a baj, hogy az életünkről mindig azok döntenek, akiknek a legkevésbé sem lenne szabad: a nyugdíjasok, és a primitívek (a két halmaz gyakran metszi egymást). tényleg valami iq-teszthez kéne kötni a választójogot, meg bevezetni a maximum korhatárt, a minimumhoz hasonlóan.
végtelenül fel tud baszni az emberi hülyeség. félreértés ne essék, nem tartom magam szuperokosnak, de vagyok elég tájékozott ahhoz, hogy megalapozott döntést hozzak egy választás esetén. ez egyébként a választók 90%-áról nem mondható el. olyan véleményeket hallok néha, hogy a hajam égnek áll, és ők vannak többségben.

az egyetlen megoldás számomra, hogy az aktuális politikai helyzettől függetlenül meg kell teremtenem azt az életszínvonalat, amit nem befolyásol semmilyen kormány. ez jelenleg fennáll, de nem egy örökké tartó állapot, és a tudat, hogy az ország gyakorlatilag a vesztébe rohan, nagyon kiábrándító. egyre messzebb sodródunk európától, és a jövőnket a rossz életbe és az irigységbe belegonoszodott nyugdíjas-hordák, szűk látókörű, írástudatlan nácik és az előző rendszerből itt maradt, demokráciáról halvány fogalommal sem rendelkező buta prolik határozzák meg.

Kis magyar agyhalál.

Vevő: Jó napot, akkor szeretnénk rendelni száz darab rózsaszín puttót, amik pörögnek-forognak, szivárványt pisilnek és el tudják fingani a Für Elise-t.
Én: Őőő, hát jó, elég speciális kérés, de természetesen megoldható.
Vevő: Nekünk pontosan erre van szükségünk, és semmi másra, de ilyen legyen ám, különben nem fizetünk egy fillért sem!

...néhány héttel később...

Vevő: Akkor jó napot kívánnék ismét, felháborodásomnak szeretnék hangot adni. Az összes puttó szar!
Én: Pontosan mi velük a gond? Nem forog? Nem pisil? Esetleg más hangnemben kéne fingania a Für Elise-t?
Vevő: Nem, az rendben van, de tudja nekünk olyan kellett volna, aminek a fején középen van egy szarv. És nem két lába van, hanem négy. Ja, és nyerítenie is kéne.
Én: Tehát gyakorlatilag unikornis kellett volna puttó helyett.
Vevő: Persze, hogy unikornis, hát mi kezdettől fogva ezt mondtuk, nem hiszem el, hogy ez ilyen nehéz, ezért tart itt ez az ország! Jöjjenek ki és azonnal javítsák meg mindet garanciában, különben nem fizetünk egy fillért sem!

...néhány héttel később...

Vevő: Fel vagyok háborodva! A puttókornis mind szar! Mi nem ezt rendeltük!
Én: (sóhajtás) Esetleg körülírná, mi az amiben nem felel meg az elvárásoknak?
Vevő: Hát a négy láb most már rendben van, de ezek nem szőrösek! Továbbá nem csillognak, egy kicsit sem a büdösök! Ezen kívül köpniük is tudni kéne, hegyeset ám, bele a világba!
Én: Nézze, nem tudom nem észrevenni, hogy csillámfaszlámáról lenne szó tulajdonképpen.
Vevő: Nyilván csillámfaszláma kell, ezzel kezdtük még hetekkel ezelőtt. Elegem van, hogy a magyar kisvállalkozások nem értenek a szóból, és próbálják lehúzni a becsületes embereket. Azonnal javítsák meg tegnapra, különben gulág!

itt tartunk most, és még csak csütörtök van...